Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennel minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták…

A Magyar Királyi Honvédség három védelmi vonalat jelölt ki a várható orosz támadással szemben, a Kárpátok előhegyeiben húzódó Hunyadi-állást, a valójában soha ki nem épült Szent László-állást és a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, Árpád-vonalat.

Az Árpád-vonal két végpontja között légvonalban több, mint a 600 kilométer a távolság. Nem volt kis vállalkozás a kiépítése. Még az is kérdéses volt, hogy érdemes-e egyáltalán ilyen védvonalak kiépítésével foglalkozni, hiszen a németek már a háború ...

Minden legenda véget ér egyszer. A II. világháború idejére úgy tűnt, a huszárok diadalmas története mindörökre véget ért. A modern hadviselésben nincs már rájuk szükség. Lovasroham a páncélozott járművek, a tankok korában? Ugyan már, őrültség. A lengyel lovasság se ment sokra 1939-ben a Wehrmacht páncélosaival szemben. Kár volt azért sok fiatal életért, a gyönyörű lovakért… A lovas hadviselés kora mindörökre leáldozott.

Vagy mégsem?

Hadik András, aki a hétéves háborúban, egy híres huszárcsínnyel még Berlint is megsarcolta huszárjaival, bizonyára elégedetten csettintett volna, hogy mit művelnek a kései utódok. A 4. Hadik huszárezred II. osztályának katonái, vitéz Mikecz Kálmán vezetésével harcoltak az orosz ...

Tudod, cimbora, volt egy zászló. Egy régi zászló, amelyik nagyon telibe talált. Azon a zászlón, a lázadás, a rebellió zászlaján volt egy felirat. Egyetlen rövidke mondat, hiszen a zászlók nem arra valók, hogy hosszadalmas politikai, filozófiai tanulmányokat tegyenek rajtuk közzé, amiket aztán a kutya se ért. A zászló arra jó, hogy kitűzzük valahová, vagy felvonjuk valahol, és aláálljunk. Lengessük, és azt mondjuk: ezek vagyunk mi.

Olyan vitákat oldott meg, húzott át, tett semmissé, amelyek azóta is, folyton-folyvást előjönnek. Népies vagy urbánus? Konzervatív vagy liberális? Lehet veszekedni. Marni egymást.

Arra a zászlóra – vagy háromszáz éve -, azt írták: „Cum Deo, pro Patria et Libertate”. Istennel a hazáért, a ...

vége a világnak. Legalábbis így érezhették az oroszok 1914 decemberének elején, mikor a Kárpátokban megállította őket a monarchia hadereje. A magyar földre betörő orosz hadsereget visszaverték. Olyan alaposan, hogy harminc évig nem is próbálkoztak újra.

Az orosz katonai taktika már a cár alatt, a Nagy Háborúban is ugyanaz volt, mint később, a II. világháborúban. Kimeríthetetlen tartalékaik – ember és hadianyag, nyersanyagforrás – biztos tudatában nem számított a veszteség. Csak a cél elérése! Ezen alapult az orosz „gőzhenger” taktika – ahogy egy korabeli újságíró elnevezte a cári hadsereg hadviselési módszerét. Folyamatos nyomás alatt tartani az ellenséget és az előbb-utóbb úgyis megtörik. De Limanovánál ...

Ha már van zászlónk, egy hely is kell hozzá, ahová kitűzhetjük. És van ilyen hely. Tudod, cimbora, egy négyszögöl föld nem valami sok… Nekem még ennyi sincs. De mégis van egy hely a világban, ami az enyém. Úgy hívják: a hazám.

Akkor is az enyém, meg persze a tiéd is, meg mindannyiunké, magyaroké, ha egyetlen rögét sem birtokoljuk. Esze Tamás talpasai, Bem József huszárjai, vagy az ötvenhatos pesti srácok mennyi földet mondhattak a magukénak? A haza nem valami telekhatárok közé zárt kiskert, nem az országhatárok övezte nagyobb játszótér. Azokat a határokat úgyis mások húzták, olykor elég esetlegesen. Az ott élőket meg sem kérdezve. Nem is törődve azzal, hogy él ott valaki.

A haza egészen más.

Egy gondolat, egy idea, ...

Sosem értettem azt a mentalitást, amely kéjes gyönyörűséggel rúgózik azon, hány elvesztett csatánk, levert forradalmunk volt a múltban. Mintha azt akarnák belénk sulykolni, ami magyar, az csak rossz lehet. A múltunk meg nem más, mint balfékek baklövéseinek sorozata…

Amikor ilyeneket hallok, olvasok, mindig az jut eszembe: Kösz haver, én azért büszke vagyok ezekre a „balfékekre”, mert kíváncsi lennék, hogy más nemzetek fiai miként cselekedtek volna az ő helyzetükben. Hogyan harcoltak volna egy világbirodalom ellen?

Jó, tudom a „volna” felvetése nem igazán ildomos történelmi kérdésekben…

Arra például mindenki emlékszik – vagy majdnem mindenki -, hogy 1521-ben elveszítettük Nándorfehérvárat, melyet akkoriban a magyar ...

Ausztrál kutatók szerint a 40 évnél idősebb alkalmazottaknak nem lenne szabad három napnál többet dolgozniuk egy héten. A felmérések eredményei ugyanis igazolták azt a feltételezést, miszerint az ennél több munka jelentősen rontja a dolgozók kognitív teljesítményét.

Ifjonc koromban, mikor először felmerült a pályaválasztás, mint olyan, apám firtatására - mi is szeretnék lenni? -, azonnal rávágtam:

A király lustája!

Erre a jó öreg – aki akkor még egyáltalán nem volt öreg, kevesebb évet számlált, mint most én – sajnálkozva így tájékoztatott:

Fiam, te egy marha vagy!

Aztán ezt bővebben is kifejtette. Miszerint: a királyság intézményét már jó pár évtizede ad acta tették, a történelem ezen része lezárult. ...

- szólt a nagy hír 1989. május 2-án. Lehetett örülni. És örültünk, annak-rendje módja szerint. Beindult, most már biztos, hogy beindult! A nagy változás…

Mikor a felsőtagozatban a középkori jobbágyok szomorú sorsáról tanultunk, akiktől még a szabad költözés jogát is megvonták, rögtön eszünkbe jutott: hoppá, mi is valamiféle függöny, vasfüggöny mögött élünk és nagyon nem mehetünk oda, ahova szeretnénk.

Arról gyakran elfeledkeznek, hogy a gyerekek lehet, hogy kicsik, de nem hülyék. Később aztán, már Winston Churchill híres fultoni beszédét is megismerhettük, melyben így beszélt:

A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van ...

Valaki elveszíti a lakást, ahol élt, mehet amerre lát, akár híd alá. Micsoda borzalom! De persze manapság, nálunk ez nem fordulhat elő! Valahogy így beszéltek anno, kis sráckoromban erről a cseppet sem vidám aktusról.

De azóta sokat fejlődött a tudomány és a társadalom, már nálunk is megesik, hogy szedheti valaki a sátorfáját. Áldom a Jóisten, a sorsot, a szerencsét – kinek mi tetszik -, hogy még sosem voltam ilyen helyzetben, mert nem lehet valami szórakoztató. Sanda gyanúm szerint épp ellenkezőleg…

Tudom, hogy van ilyen. Nap, mint nap megeshet – tán meg is esik -, csak épp sehogy sem fér a fejembe. Persze értem én, az adósnak meg kell fizetnie a tartozását, hitelező nem szeretetszolgálat, a pénzét akarja. Amely teljesen ...

- hirdeti mindmáig a felirat Pripjaty városának kórházán. Úgysem olvassa senki a lakatlan szellemvárosban, ahová csak ritkán vetődik ember. Túl szennyezett a hely, túl közel van Csernobilhoz.

Harmincegy éve, 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a csernobili atomerőmű négyes reaktora a berobbant gőz miatt kigyulladt. A robbanások következtében a reaktorblokk megsérült.

A katasztrófáról, áldozatairól számtalan cikk, könyv, film és megemlékezés született már azóta – és minden bizonnyal még fog is, különösen így, az évfordulók táján. Ezért most nem is magáról az „Eseményről” – ahogy akkoriban aposztrofálták – szeretnék írni, inkább egy rendszer tragikus hülyeségéről. És, hogy számunkra mit jelentett ...