Minden legenda véget ér egyszer. A II. világháború idejére úgy tűnt, a huszárok diadalmas története mindörökre véget ért. A modern hadviselésben nincs már rájuk szükség. Lovasroham a páncélozott járművek, a tankok korában? Ugyan már, őrültség. A lengyel lovasság se ment sokra 1939-ben a Wehrmacht páncélosaival szemben. Kár volt azért sok fiatal életért, a gyönyörű lovakért… A lovas hadviselés kora mindörökre leáldozott.

Vagy mégsem?

Hadik András, aki a hétéves háborúban, egy híres huszárcsínnyel még Berlint is megsarcolta huszárjaival, bizonyára elégedetten csettintett volna, hogy mit művelnek a kései utódok. A 4. Hadik huszárezred II. osztályának katonái, vitéz Mikecz Kálmán vezetésével harcoltak az orosz fronton. És méltónak bizonyultak a neves elődhöz, akinek nevét viselte ezredük.

A huszárok sikereiket mindig is gyors mozgásuknak, váratlan akcióiknak köszönhették, ezért fordulhatott elő az, hogy még a II. világháborúban is érhettek el sikereket.

A nevezetes eset, mely az utolsó huszárrohamként vonult be a hadtörténelembe 1941. augusztus 16-án esett meg, a nikolajevi csatában. Egy német szemtanú, Erich Kern így írt a magyar huszárvirtus talán utolsó megnyilvánulásáról könyvében:

„Reggel óta kemény harcban álltunk egy magas vasúti töltés oldalába beásott és szívósan védekező ellenséggel szemben. A nap folyamán már négyszer támadtuk őket, de mind a négyszer visszavertek minket. A zászlóaljparancsnok minden hangnemben ordítozott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. A sürgős tüzérségi tűztámogatást hiába kértük, az egyre késett. És ekkor egyszer csak megjelent a színen egy magyar huszárezred, lóháton. Mind nevettünk. Ugyan mit akarnak itt ezek a magyarok? Kár lesz azokért a pompás, elegáns lovakért.

Ekkor szinte kővé dermedtünk. Ezek a fickók megőrültek! Huszárszázad huszárszázad után robogott felénk. Elhangzott a vezényszó. A barnára sült arcú, karcsú lovasok úgy ültek a nyeregben, mintha belenőttek volna. Parancsnokuk, egy magas, fénylő aranygalléros huszárezredes kirántotta a kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi kanyarodott elő a szárnyakra és már vágtatott is át a széles, sík mezőn a huszárezred. Kivont kardjuk csillogott a lemenő nap fénylő sugaraiban. Talán Seydlitz rohamozott így egykoron. Minden elővigyázatról megfeledkezve ugrottunk föl állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerűen megrendezett lovasfilm. Eldördültek az első lövések a töltés felől, aztán mind ritkábban hallottuk őket.

És ezután szinte kidülledt szemmel, hitetlenkedve néztük, amit láttunk, hogy a szovjet ezred katonái, akik a mi századaink támadásait olyan hevesen és elkeseredett ellenállással verték vissza, most sorra ugrálnak föl és szinte eszelősen futnak, menekülnek, a diadalmasan száguldó magyarok pedig űzik, hajtják maguk előtt az oroszokat (…)”

Azt a csatát, Umanytól délre, Pervomajsz körzetében ugyan megnyerték a magyar huszárok, de lovasságot a Dnyeper elérése után gyalogság váltotta fel. A derék huszárlovak nem boldogultak a végtelen orosz sztyeppék irgalmatlanul pocsék útjaival…

A hazatérő huszárok tiszteletére 1941 őszén díszünnepséget szerveztek Debrecenben. Az ünnepségen megjelent Horthy Miklós is és személyen tüntette ki Mikecz Kálmánt, az akkora már alezredessé előléptetett osztályparancsnokot, akinek a nevét ma honvéd és huszár hagyományőrző egyesület viseli.

Forrás:

 A magyar huszárság története - szerkesztette és lektorálta: Csihák György Nagy Kálmán: A háborúban csodák is voltak..

Hadik huszárok a nikolajevi csatában (1941. VIII. 16)

(Erich Kern: Der grosse Rausch. Zürich, 1948. 54-55. old.);

Mikeczbanderium.hu;

Kép: A Magyar királyi Hadik András 4. honvéd huszárezred 1938 és 1941 között az 1. lovasdandár keretében részt vett a második bécsi döntés végrehajtásában. 1938 novemberében a Felvidékre, 1939 tavaszán Kárpátaljara, 1940 szeptemberében pedig Észak-Erdélybe és a Székelyföldre vonulnak be. (Alfahir.hu)