Erdélyben is történnek csodák… A zajkányi csata emlékművét 1992. június 22-én erőgépek segítségével döntötték le „ismeretlen tettesek”. Az ügyben indított vizsgálat eredménytelenül zárult. Az emlékmű négy méteres, buzogány formájú vasoszlopa szőrén-szálán eltűnt. Nem is került elő, csak egy esztendő múltán, mikor a közeli osztrói tóban belebotlott valaki a vízbe süllyesztett oszlopba.

Innen – kiemelése után – a várhelyi múzeumba szállították. A múzeumból - nagy valószínűséggel immár végleg - 1994 novemberében kélt lába. A tettes – vagy tettesek – azóta is ismeretlenek… Külön érdekessége az ügynek, hogy a helyi rendőrség, a múzeum közvetlen szomszédságában van…

De miféle emlékmű volt ez? Miért is állították?

1896. szeptember 6-án, a Millenium alkalmából, a zajkányi (másképpen: vaskapui) csata 454. évfordulója tiszteletére, Hunyad vármegye 4. méter magas, buzogányt formázó emlékművet állíttatott - Zajkány és Paucsinesd falvak között - a dél-erdélyi hágóban, a 669 méter magas, Vámoszajány nevű hegy csúcsán.

Az emlékműre ez a felirat került:

„Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében.”

Ebben az időben, Hunyad vármegyében, a környező hágókban még öt hasonló emlékművet emeltek. Az I. világháború utáni román megszállás ideje alatt négyet leromboltak, az ötödiket a múlt század hatvanas éveiben érte utol végzete, Ceaucescu országlása alatt. A Conducător, a Kárpátok Géniusza sosem volt rest egy jó kis rombolás elrendelésére, főleg, ha magyar vonatkozásai is voltak az ügynek.

A zajkányi emlékoszlop egészen 1992-ig kitartott… Aztán valakinek nagyon az útjában lehetett. Zajkány felé már magyar szót se nagyon hallani. A 2002-es népszámláláskor a falu 186 lakosa közül 185-en vallották magukat románnak. Egy pedig magyar volt…

Egy emlékművet el lehet pusztítani, de az emlékezetet?

Főleg ha, egy olyan klasszikus, mint Antonio Bonfini írta meg a történteket. Át is adnám a nálam sokkal jobb történetírónak a szót. (A részleteket Kulcsár Péternek, a Balassi kiadónál megjelent fordításából idézem)

„Mialatt Ulászló ezeket cselekedte, Corvinus János [Hunyadi János] és Miklós [Újlaki Miklós macsói bán, temesi ispán, erdélyi vajda] derekasan védelmezte az ország határait a törökökkel szemben; ez időben mindenki úgy vélekedett, hogy e két férfit az istenek kegyelme küldte a pannonok hanyatló ügyének védelmezésére, és elsősorban Corvinust, aki amaz időkben csodás szerencsével őrizte Magyarországot. A folytonos török támadások közepette sohasem bocsátkozott olyan összecsapásba, amelyben meg ne verte, szét ne ugrasztotta, meg ne szalajtotta volna az ellenséget, sehol sem ment végbe olyan ütközet, amelyben legalább tízezer embert ne állítottak volna szembe egymással. Mindenütt oly kedvező szerencsével harcolt, hogy a pogány ellenség akkortájt senkitől sem félt jobban, mint tőle.

Sőt, gyakorta beütött török földre is, ahol rengeteg embert lemészárolt és hatalmas zsákmányt szerzett. Hadserege e hadjáratok során alaposan megszedte magát. E sok között volt egy olyan nevezetes csata, melyet csak az irigység mellőzhetne hallgatással, ezt a Sehábeddin nevű igen-igen híres török basa ellen vívta. Azt mondják, Murád képtelen tovább tűrni, hogy Corvinustól oly sok vereséget szenvedjen, vagy még inkább, hogy Moldva és Havasalföld fejedelmeit felszabadította az iránta való hűség és elkötelezettség alól; ezért iszonyú hadjáratot szervez az oláhok és Corvinus erdélyi tartománya ellen, a katonák közül kiszemeli a gyalogság javát, akiket janicsároknak neveznek, számlálhatatlan sokaságú lovast, főleg veteránt, összehív majdnem minden légiót, amellyel az európai területeken rendelkezik; ezekhez csatlakoznak azok a segédcsapatok, amelyeket az ázsiai és európai városok szövetség címén küldenek. Sokan mondják, azok a magyarok is, akik jelen voltak, hogy ez a hadsereg nyolcvanezer emberből állt, amit nem könnyű elhinni; e had gondját bízta a kitűnő képességű és hűséges basára.

Corvinusnak jelentik, hogy a törökök készülődnek valamire, ő is sorozást tart a tartományban, összeszed vagy három légiót, és minden reményét a vértes lovasságba veti; nem kevésbé bízik a helybeliekben és a székelyekben. Szétröppen a hír, hogy a basa mérhetetlen sereggel hamarosan benyomul Dáciába. Ennél a nemzetnél a császár után a basák foglalják el a legfelsőbb helyet, és működésük színhelyén a császár hatalmát képviselik. Ennek a basának Murád azt parancsolta, hogy először nyomuljon be Havasalföldre, és a lehető legkegyetlenebbül álljon bosszút az oláhon, aki a vele kötött szövetséget felmondta; hasonlóképpen büntesse meg a moldvaiakat, akik Corvinus bujtogatására megsértették a megkötött egyezményt; aztán teljes erejével és minden igyekezetével rohanja le az erdélyieket, tetézve torolja meg a Corvinustól elszenvedett vereségeket, és bőségesen fizesse meg az adót a megölt bajtársak szellemeinek. A basa teljesíti a parancsot, és körülbelül nyolcvanezer embert számláló seregét elindítja Macedóniából, Mysián keresztülvonul, megáll a Duna partján, felkészíti a csapatait, hogy Kis-Nikápolynál átkeljenek. A mérhetetlen tömeg miatt néhány napig vesztegel az átkelésnél, ezért tábora egy darabig mindkét parton elidőzik. Az oláhokat páni félelem szállja meg; a szörnyű rettegés és zavar mindent betölt; már bánják, hogy átálltak a magyarok oldalára, mert a törökök közelsége miatt nem hiszik, hogy azok kellőképpen megvédik őket.” (Antonio Bonfini - A magyar történelem tizedei, Ötödik könyv, 26. fejezet - Ötödik könyv)

A zajkányi diadal „végeredményét” Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme című művéből idézném:

"Hunyadi nehéz lovasságával előlről folyton szorítja, vágja az aránylag szűk téren tehetetlen gomolyaggá összepréselt, egymást letipró ozmán hadakat, a magyar könnyű gyalogság és a harci szekerek két oldalról végzik ugyanezt a munkát, majd legvégül a Hunyadi által ismét visszarendelt könnyű magyar lovasság az üldözésnél szedi százszámra a vad futással menekülők soraiból áldozatait. Ez magyarázza meg, hogy a török seregnek majdnem fele maradt a csatatéren, illetve, hogy csak felének sikerült újból a Dunán átkelnie, és számos – némelyek szerint 200 – zászlón kívül 5000 fogoly került a győzők kezébe. Az elesettek között volt maga a fővezér, Sehabeddin is, valamint több előkelő bég, így Umur bég és fia, Ozmán Cselebi, Firusz vagy Firicz, Dede Muzák fia Jakib, Chisr és Dedefuták. Annál érzékenyebb volt a törökök vesztesége, mert a szultán ebben a csatában seregének színe-javát s gyalogságának majdnem felét vesztette el, ezzel szemben pedig a magyarok, de kivált Hunyadi neve az egész ozmánság előtt félelmes, a keresztény világban pedig híressé és általánosan tiszteltté lett".

Világraszóló diadal… Az emlékmű meg útjában volt valakinek…

Forrás: Antonio Bonfini - A magyar történelem tizedei; Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Wikipédia; Szeretlekszekelyfold.hu 

Képek: Hunyadi János ábrázolása a Thuróczi-krónikában (1488); Régi felvétel a zajkányi emlékoszlopról.