1763. június 28-án Komárom alatt megmozdult a föld. Talán ez volt a valaha tapasztalt, legnagyobb erősségű – a becslések szerint, a Richter-skálán 6,3-asnak megfelelő - földmozgás a mai Magyarország területén. A rengést még Drezdában és Lipcsében is érzékelték.

„A rengésnek 63 halálos áldozata volt, több mint 120-an megsebesültek, és Komárom épületeinek harmada elpusztult – összedőlt 7 templom és 279 épület, részben összedőlt további 353 épület, azaz komoly sérülést szenvedett a város épületeinek 54%-a, míg csak 9%-a maradt sértetlen. A rengés után Mária Terézia összeíratta a károkat, a rengés erősségére ezekből a leírásokból lehet következtetni. A legnagyobb pusztítás a Duna bal partján következett be, de a rengés erejéhez képest kevésnek mondható a halálos áldozatok száma, ami a korabeli építkezési technikának köszönhető. A házakat fűzfaágakból építették, amiket fél méterenként vertek le, majd vesszővel összefűzték őket, és a kémények is lefelé szélesedtek.” – Wikipédia

A földrengésről, vagy száz esztendővel később, Jókai Mór, a nagy magyar mesemondó így emlékezett meg „Az elátkozott család” című regényében:

„Egyszerre megrázkódott a föld az ő terhei alatt.

Nem mondta senkinek: „Legyetek ébren!”, nem külde mennydörgést, vakító villámot, csak egy mozdulattal tudtul adá, hogy él. Hogy ébredt fel mindenki egyszerre legédesebb álmából, hogy rohantak ki csöndes házaikból az emberek! Öltözetlen, készületlen, csak ahogy ágyaikból felszöktek: hogy feledték házaik ajtait nyitva, és rohantak a piacokra, és kérdezék egymástól: „Mi történt?” Óh, irgalmas isten, ki tudna erre felelni?

A föld folyvást reszketett, mintha valami borzongató láz gyötörné belül, egyes apró lökéseket érzett minden ember maga alatt, mintha nagy gonosz óriások akarnának fejeikkel keresztültörni a földön, hogy a két Duna folyamban ezer meg ezer szökőkút gyanánt lövellt fel egyenesre a víz, s a megbomlott toronyórák újra meg újra ütötték az egyet.

Aközben ama bántó süketes szélmoraj, az az ismeretlen hang, mely mintha mérföldekről jönne, s mégis egészen közel volna, körül és alant és mindenütt! – folyvást tompa búgással tölté be a levegőt, anélkül, hogy valaki tudná, merre lehet előle menekülni.

A házi ebek riadtan futottak végig az utcákon, megállva, hogy visszaüvöltsenek az elhagyott városra; elvadult macskák szökdeltek egyik tetőről a másikra, s a zúgó légben felriadt galambok, verebek és vércsék csoportosultak, félénken kerülgetve a toronytetőket.

És a föld minden állatai között legrémültebb volt az ember. Amazok csak a halál leheletét érzék, de ez tudta, hogy itt Isten van közel; őt a reszkető föld nemcsak sírjára emlékezteté, hanem ami még azon alul van. – Mi lehet még a síron alul? – Mindenki sápadtnak látta a mellette állót, elhagyta az ész és a bátorság a lelket, mindenki érzé, hogy itt az emberi kéz hatalmának vége.

Megküzd az ember a tűzzel, a viharral, nyerget vet a hullámzó tenger hátára, csatába száll minden elemmel, csatába önmagával; – de ha az élő föld haragja támad ellene, mivel védje magát?

A föld egyre rázkódott, a zúgás egyre hallatszott, mint valami szétpattanni készülő katlan forrongása, s időközönkint, ha a vízirányos vibráció erősebb rengésben tört ki, meg-megkondultak egyszerre minden toronyban a harangok; a nagy, vastag ércharangokat úgy rázta a vész, mint apró csengettyűket.”

Forrás: Jókai Mór: Az elátkozott család; Wikipédia.

Kép: Karl Frieder festménye a komáromi földrengésről.