Az Úr 451. évének tavaszán erősen rájárt a rúd Galliára. Attila, hun seregeivel és a vele szövetségi vagy éppen vazallusi viszonyban álló germán népek segédcsapataival hadjáratra indult. Nem ok nélkül. A Keletrómai Birodalom új császára, Marcianus megszüntette az 443-tól fizetett évi adó folyósítását…

Már most, amióta világ a világ – és mióta az adófizetést „feltalálták” – az adózás kedvezményezettje erősen neheztelni szokott azért, ha nem érkezett meg időben jogos – vagy annak vélt, de mindenképpen: kialkudott – járandósága. Attila sem tett másként, megindult jussát „behajtani”. Hogy a Nyugatrómai Birodalom se maradjon ki az ügyből, Honoria társcsászárnő III. Valentinianus császár nővére, gyűrűt küldött Attilának és feleségül ajánlkozott. Tette mindezt azért, mert öccse gyakorlatilag fogságban tartotta.

Mi kell más egy jó kis háborúhoz? A hun „államkassza” megérezte a be nem folyó adó hiányát, a császárnő keze és hozománya meg elég csábító lehetett ahhoz, hogy a hunok nagy erőkkel induljanak „háztűznézőbe”.

Kezdetnek mindjárt fel is égették Argentoratumot (ma: Strasbourg) és Divodurumot (ma: Metz), majd Lutetia (a mai Párizs) irányába indultak. Csak éppen útban volt a Liger folyó mellett fekvő Aureliani (ma: Orléans) városerődje. Ezt sem lehetett kihagyni… Elvégre fontos átkelőhely volt a folyón, ha beveszik az erődöt, megnyílik az út a vizigótok birodalmába.

Ehhez azonban másoknak is akadt egy-két szava…

Az „Utolsó római”-ként emlegetett Aetius, római hadvezér és I. Theoderik nyugati gót király – félretéve korábbi ellentétjüket - hadsereget szerveztek ellene. E seregben együtt indultak csatába a római légionáriusok és hozzájuk csatlakozott, velük szövetséges germán és frank népek. A kor viszonyaihoz képest, indkét oldalon hatalmas seregek álltak össze.

Attila az érkező, meglehetősen vegyes összetételű, de hatalmas hadsereg elől meghátrált. Rossznyelvek szerint azért, mert a jósok vesztes csatát jósoltak szerint, de valószerűbb a másik vélemény, miszerint csatára alkalmas helyet keresett.

Végül, 451. július 20.-án az Attila vezette hun sereg megütközött a Mauriacum nevű helység melletti síkon az Aetius vezette a római csapatokkal. A történelmi emlékezetben ezt a csatát nevezik catalanaumi csatának, hála a későbbi nyugati krónikásoknak, akik a helyszín ismeretének hiányában kissé odébb pozícionálták a csatateret.

És tán nem ez az egyetlen tévedésük…

De mi se szépítsük a dolgokat. Az iskolákban ma úgy tanítják, hogy hunok háborúi mindközönségesen zsákmányszerző hadjáratok voltak. Hasonlóan a magyar „kalandozásokhoz”, nem országok, területek meghódításáért törtek be hol a keletrómai, hol a nyugatrómai birodalomba, hanem a megszerezhető javakért. Vagy éppen felkérésre – mintegy zsoldosokként – indultak hadba.

A csata menetét meg sem kísérlem leírni. Gárdonyi Géza ezt már megtette – a képességeimet sokszorosan felülmúlva – A láthatatlan ember című regényében. Az egyik oldalon az egykor hatalmas – ekkorra már kettészakadt – birodalom légiói és a velük szövetséges „barbár” csapatok, a másik oldalon a semmiből birodalmat kovácsoló Attila vezette hunok, szövetségeseikkel és vazallusaikkal. A hajdani krónikások előszeretettel emlegettek több százezres seregeket, ez – az akkori logisztikai viszonyok ismeretében – meglehetős képtelenség. 45-50 ezres seregek csaphattak itt össze. Abban viszont szinte valamennyi történetíró megegyezik, hogy a hunok voltak némi létszámfölényben.

A római történetírók következetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy a civilizált nyugat mérkőzött itt meg a vad, barbár kelettel és - természetesen – győzelmet aratott a nomád hordák felett. Emlegetik is Attilát, mint Isten ostorát, a hunokat pedig, mint vérszomjas fenevadakat.

A kicsit tárgyilagosabb szerzők már döntetlenre hozzák ki az eredményt, akár, mint valami pontozásos sportágban a nem egészen elfogulatlan bírók. Mindkét állítással vitatkoznék, nem mintha akkora tudora lennék a történelemnek, hogy erre különösebb jogom legyen. Csak a származásom, hagyományaink okán teszem. Magyarnak vallom magam, a hunokat pedig rokonnépnek, ahogy kölyökkoromban Móra Ferencnél olvastam. Vagy idézném Zrínyi Miklóst, aki így írt Attiláról:

„Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.”

Érveim egyszerű, logikai következtetések, a józanész nevében. Kérdem én, hogy a történelem során hányszor fordult elő, hogy a vesztesnek kikiáltott fél maradt a csatatéren, megtartva pozícióját? Míg a büszke győző mindközönségesen elvonult onnan… Általában a vesztesek pucolnak.

Aetius visszavonult, nem tudta kiaknázni a „győzelmével” elért előnyöket.

Az is kétségtelen tény, hogy a csata után a hunok sem tudták folytatni hadjáratukat. Erre is akad pofonegyszerű magyarázat: a kitörő pestisjárvány. Megint csak arra a bizonyos józanészre kell hivatkoznom: melyik az a hadvezér, mely egy nehéz csata után, meggyengült, járvány tépázta seregével erőlteti a további támadást? Nem hiszen, hogy sok ilyen akadna, de akkor is – nyilván -, a kötözni való bolondok ligájában játszik.

Viszont a Tarih-i Üngürüsz krónika szerint, Attila győzelmet aratott a csatában s ezt az állítást azzal a ténnyel is igazolja, hogy a következő évben, 452-ben, mikor a hun seregek ismét betörnek Itáliába, semmilyen komolyabb ellenállással nem találkoznak. Ebben a hadjáratban a hunoknak sikerült elfoglalniuk az addig bevehetetlennek hitt Aquileiát, de itt újfent megállították őket a körülmények. Az Itáliát sújtó szárazság egyre nehezebbé tette a sereg élelmezését, a szinte törvényszerűen visszatérő pestis megtizedelte Attila csapatait.

Erről aztán vagy tudtak Rómában, vagy nem, de annyi bizonyos, hogy úgy döntöttek: békeküldöttséget menesztenek a hunok táborába. Ha a nagy Aetiusnak nem sikerült visszaűznie őket keletre, akkor nincs, aki megállhatna ellenük…

A küldöttség tagja volt I., avagy Nagy Szent Leó pápa is, aki a mikor a tanácsadói inkább a menekülést javasolták neki – a legendák szerint -, egy különösen szépen megmunkált, finoman cizellált karperecet emelt fel a mellette álló asztalról.

- Ez a hunok munkája. Egy nép, amelyik ilyen műalkotásokra képes, hajlandó lesz az Élet igéjének befogadására is – mondta és misszionárius munkát hirdetett a hunok között.

Leó kíséretével a Mincio folyónál találkozott Attilával és sikerült elérnie, hogy békét kössön a rogyadozó Római birodalommal. Hogy ebben mennyi szerepe lehetett a táborban feltételezett járványnak és mennyi Attila állítólagos égi látomásának, azt mindenki döntse el maga. Annyi bizonyos, hogy Attila ismét visszafordult. Talán csak azért, mert közben Marcianus bizánci császár – kihasználva Attila és hada távollétét - seregével hátba támadta hunokat. De a keletrómai megtorló hadjáratra már sosem került sor.

Attila meghalt és birodalma szétesett.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Katolikus.hu; Magyarkuri.hu.

Kép: olasz levelezőlap, egy 1918-ban készült, Attiláról szóló film alapján.