Valaki elveszíti a lakást, ahol élt, mehet amerre lát, akár híd alá. Micsoda borzalom! De persze manapság, nálunk ez nem fordulhat elő! Valahogy így beszéltek anno, kis sráckoromban erről a cseppet sem vidám aktusról.

De azóta sokat fejlődött a tudomány és a társadalom, már nálunk is megesik, hogy szedheti valaki a sátorfáját. Áldom a Jóisten, a sorsot, a szerencsét – kinek mi tetszik -, hogy még sosem voltam ilyen helyzetben, mert nem lehet valami szórakoztató. Sanda gyanúm szerint épp ellenkezőleg…

Tudom, hogy van ilyen. Nap, mint nap megeshet – tán meg is esik -, csak épp sehogy sem fér a fejembe. Persze értem én, az adósnak meg kell fizetnie a tartozását, hitelező nem szeretetszolgálat, a pénzét akarja. Amely teljesen jogosan és törvényesen jár neki. Csak épp… Bárhogy történt is, bármiért került valaki olyan helyzetbe, hogy ugrik a lakása, annak a mai világban majdnem biztos, hogy annyi. Ha piszok szerencsés, tán vannak rokonai, barátai, akik be tudják fogadni. Egy időre.

De ha nem…

Mehet hajléktalanszállóra – ha kap helyet és el tudja viselni az ottani körülményeket –, vagy megalhat valamelyik aluljáróban, barkácsolhat fóliasátrat valamelyik közeli ligetben, erdőben és játszanak még az elhagyott, romos épületek is. Lehetőség akad bőven. A lehetőségek korlátlanok!

Majdnem.

Mert egyvalamire alig marad esélye. Minimális, gyakorlatilag nulla százalék.

Arra, hogy kimászik a gödörből, amelybe került. Egyedül, önerőből ez szinte lehetetlen. Csodák persze történhetnek, de csodákra általában igaz a 3 M szabály. Máskor, máshol, mással esnek meg…

És segítség? Az alig akad. A lenézésből, megvetésből viszont kijut bőven. Még az az enyhébb eset, ha kétbalkezes lúzerként kezelik. De ez fordul elő ritkábban. A gyakoribb, hogy mindenfélét – a legrosszabbakat – feltételeznek róla. Megbélyegzett lesz és ez előbb-utóbb meg is látszik rajta.

Nem hiszi? Javallanék egy érdekes kísérletet! Vegyen ki szabadságot és nyaralás helyett éljen egy hétig az utcán, úgy hogy nem visz magával pénzt. A kényelmesebbeknek nem igazán ajánlanám! Egy-két nap alatt fáradt és törődött lesz – kényelmes ágy híján megesik az ilyesmi -, előírásszerűen koszos, büdös és mindenekfelett: éhes. Pedig csak játszik, nincs meg benne a kétségbeesés, a rémület a kilátástalan és zord jövőtől. Hiszen bármikor hazamehet…

Van hova.

Akinek meg nincs, azt finoman fogalmazva is megette a fene. Mit akar? Hisz ő a hibás! Mindenért!

Olyan marha könnyű ítélkezni és annyiszor hallottam már ezt a dumát. Jó, lehet, hogy én egy vajszívű marha vagyok – vannak erre utaló egyéb jelek is -, de mindig beleborzongok, mikor késő este, hazafelé menet, látom az aluljáróban a héderelő népeket.

Piálnak. Persze, hogy piálnak! Kell az a nyomorult bódulat, hogy elviselhetővé csökkenjen a nyomás. a kétségbeesés. A megbélyegezettség kínja. Mert, a ló rúgja meg, ők is emberből vannak!

Csak épp…

Ezt sokan elfelejtik. Vagy el sem akarják ismerni. Mert megtehetik. Gőgösen lenézve a szerencsétleneket.

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34)

Joggal kérdezhetik, hogy a mi bánatot akarok elérni ezzel az írással. Ha marha logikus akarok lenni, kapásból rávágom, hogy semmit. Mert nem is fogok elérni vele semmit. A kóbor kutyákat megszánják néha – ismerek egy sereg embert, aki az adója egy százalékát állatmenhelyeknek adományozza -, de a mocskos, bűzlő, elnyűtt hajléktalant szinte soha. Csak undort kelt és ellenszenvet.

Mert ő tehet róla!

Ez nagy valószínűséggel igaz is.

Csak épp…

Mindenki megérdemelne egy második esélyt. Esetleg egy harmadikat is…

Kép: Fortepan 110033 (részlet)

Év: 1957

Orig: Bauer Sándor