- hirdeti mindmáig a felirat Pripjaty városának kórházán. Úgysem olvassa senki a lakatlan szellemvárosban, ahová csak ritkán vetődik ember. Túl szennyezett a hely, túl közel van Csernobilhoz.

Harmincegy éve, 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a csernobili atomerőmű négyes reaktora a berobbant gőz miatt kigyulladt. A robbanások következtében a reaktorblokk megsérült.

A katasztrófáról, áldozatairól számtalan cikk, könyv, film és megemlékezés született már azóta – és minden bizonnyal még fog is, különösen így, az évfordulók táján. Ezért most nem is magáról az „Eseményről” – ahogy akkoriban aposztrofálták – szeretnék írni, inkább egy rendszer tragikus hülyeségéről. És, hogy számunkra mit jelentett Csernobil. Az illúziók végét.

És most egy furcsát állítok: nem a reaktorban történt baleset volt ott és akkor az igazi nagy katasztrófa. Hanem, hogy a beidegződött kommunista reflexeknek megfelelően, megpróbálták elhallgatni. Úgy tenni, mintha mi sem történt volna, az is legfeljebb egy egészen kicsit. Mint a derék és rokonszenves struccok – amik mellesleg, a legendákkal ellentétben, sosem szokták a fejüket a homokba dugni.

Balesetek bármilyen munkahelyen előfordulhatnak, ezzel nem mondok sok újat. Azzal sem, hogy, ha egy atomerőműben történik az a bizonyos baleset – teljesen mindegy milyen okból -, akkor jóval nagyobb a hézag, mintha mondjuk egy cipészműhelyben.

Azon a napon és az utána következő időkben az egész szovjet rendszer vizsgázott. Pocsékul. A nehézkesen működő bürokrácia, a felelősség elkerülése, áthárítása megsokszorozhatta a károk mértékét. Világossá vált. ez így nem mehet tovább. A katasztrófa körüli, utáni intézkedések magukon hordozták a rendszer lényegéből fakadó visszásságokat.

Nem véletlenül mondta Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió akkori első embere:

Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.

Akkoriban a húszas éveim elején jártam, túl a katonai szolgálaton – amely remekül alkalmas volt arra, hogy az ember kiismerje a szocialista rendszer működésének minden agymenését -, de még voltak illúzióim. Mert ugye, az akkori propagandában nap, mint hallhattuk, láthattuk, olvashattuk, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem úgy, mint a megállíthatatlanul a szakadék felé tántorgó kapitalista Nyugaton.

Hogy is szólt akkoriban, a szocialista tábor nem hivatalos indulójaként mindenütt dalolt Internacionálé?

A múltat végképp eltörölni,
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez átok jól hangzott. Mi, a kisemmizett csórók megindulunk és miénk lesz a világ. Melyik érző szívű kamasznak, fiatal felnőttnek nem tetszene az ilyesmi, főként, ha csóró proli? Mert a folyamatosan sulykolt, egyenlőségről szóló mesék ellenére pontosan tudtuk, hogy abszolút nem vagyunk egyenlők, mondjuk, egy méltóságos párttitkárral. De pont ezért volt jó hallani, hogy a rendszer értünk van, értünk dolgoznak és majd, egyszer, majd mi is…

És ennek a legendának tett be végképp Csernobil. Olyan durván rántotta le a leplet egy hamis, hazugságra épült világról, hogy sokan bele is haltak. A katasztrófába. A következményeibe. Tán még most is vannak, akik az akkori robbanás következményeit nyögik. Jobbulást nekik!

Nekünk viszont ott volt az ékes bizonyíték: vezetőink számára semmik vagyunk. Még azt sem érdemeljük meg, hogy nyíltan figyelmeztessenek a veszélyekre. Kevesebb, mint egy héttel az „Esemény” után, nálunk, Magyarországon is felvonultak az emberek május elsején. Volt benne rizikó bőven. De sokkal fontosabbnak ítélték a valamiféle ideologikus alapokra épülő görcsös titkolózást, mint az emberek életét. És ezzel egy nem épp hízelgő végbizonyítványt állítottak ki magukról. Mert az olyan rendszer, amelyben magasról tesznek a társadalom többsége fejére, nem állhat fenn sokáig. Az olyan rendszer, melynek vezetői le- és hülyének nézik az embereket, óhatatlanul bukásra van ítélve. Pár éven belül sorra be is dőltek az ún. „szocialista” országok és az egész addigi keleti blokk felbomlott.

És a felelősök? Nem, nem azokra a balekokra gondolok, akikre rákenték az egészet. Érdemes utánanézni – már ha valakit szórakoztat az ilyesmi -, hogy az atomerőmű irányítói között gyakorlatilag egyetlen hozzáértő szakember sem akadt. Még akinek voltak tapasztalatai atomerőművek működtetésében, az is más, kisebb berendezésekhez értett. A kontraszelekció, a rendszer működésének iskolapéldája volt az erőmű vezetése, amely olyan emberekből állt, akiknek jóformán lövésük sem volt, mit csinálnak. Csináltak is akkora galibát, hogy beleremegett a világ. Mégis, azt mondom, nem ők voltak az igazi bűnösök. A rendszer volt az. A rendszer irányítói. Akiket – természetesen – soha, senki nem vont felelősségre a történtekért. Pedig ha ez nem volt az emberiség elleni bűncselekmény, akkor nem tudom mi az.

Így, harmincegy év után, nem ragaszkodom, hogy bárkit vegzáljanak a történtekért. Mi több: még valami hálafélét is érzek. Mert leleplezték magukat. És azt a nyomorult rendszert, amelyben akkor éltünk.

És a város?

Mikor az embereket kitelepítették, a város, Pripjaty magára maradt. A különféle sugármentesítési kísérletek, műveletek ellenére mindmáig veszedelmes hely. Tán ennek köszönhető, hogy megőrizte a hetvenes-nyolcvanas éveinek szovjet városainak arculatát. Megfejelve azzal, hogy az akkori – és a posztszovjet - mentalitás mementója is lett. Valamikor 1988 és 1990 között megkezdődött a város módszeres kifosztása, amely a 21. századra sem ért véget. Pedig alig maradt már ott valami. A „sztalkerek” vagy butaságból, vagy, mert csak egyszerűen tényleg nem érdekelte őket a veszély, szorgalmasan dolgoztak.

És látványosság is lett Pripjatyból, ahová időnként televíziós forgatócsoportok látogatnak el, hogy kellőképpen borzongató helyi riportokat tálalhassanak fel a tévénézők vacsorája mellé. Még turisták szervezett látogatásairól is értesülhettünk…

Ez már egy másik kor… 

Forrás: Wikipédia