Volt egyszer egy csata… 1848. szeptember 29-én vívták meg Pákozd térségében. A hadtörténetben nem túl jelentős ütközetként tartják számon, a hatása mégis óriási volt. Egy nemzet, a magyar nemzet nyilvánította ki itt szándékát. Akaratát, hogy szabadon akar élni…

1848-ban igencsak recsegtek-ropogtak a Habsburg birodalom eresztékei és ingadozott a trón a felséges császár hátsója alatt. A soknemzetiségű birodalomra a legnagyobb veszélyt a magyar és olasz forradalmi mozgalmak jelentették. De szeptemberre már csak a magyarok maradtak talpon. Az Itália függetlenségért harcoló Károly Albert szárd-piemonti király csatát veszített 1848. július 25-én az osztrák Radetzky tábornok csapataival szemben.

A bécsi udvar igyekezett elszigetelni, bekeríteni a magyarokat. Egyfelől Erdélyben szította a románok magyargyűlöletét, Puchner Antal lázította és fegyverezte fel Avram Iancu szabadcsapatait, másfelől sorra indította pénzküldeményeit és fegyverszállítmányait a szerb felkelők és Jellasics horvát bán táboraiba.

Josip Jelačić horvát bán alapból ellenszenvezett a magyar forradalommal, ez tette alkalmassá arra, hogy főszerepet kapjon a bécsi udvar terveiben. Hogy mik is lehettek ezek a tervek? Jó birodalmi szokás szerint, ha magunk nem, vagy csak nehezen boldogulnánk, hát végeztessük el másokkal a piszkos munkát. Jellasics támogatása annak a logikai sornak a kezdetét jelenti, mely aztán 1849-ben a cári csapatok Magyarországra történő behívásában csúcsosodott ki.

Jellasics készségesen vállalta szerepét. A magyar kormány pedig hiába tiltakozott az uralkodónál. Papíron ugyan júliusban menesztették Jellasicsot, de ezt csak ketten nem vették komolyan: Jellasics és a bécsi udvar. A bán háborút akart és a császári kamarilla készségesen támogatta.

Kezdetnek, augusztus 31-én megszállta Fiumét, majd szeptember 11-én átkelt a Dráván és elindult csapatai Pest felé, úgy mond: rendet csinálni. A rend pedig egy kellemes és jó dolog, csak az az egyetlen probléma vele, hogy olykor egyes embereknek gyökeresen eltérő elképzelései vannak róla. Ezúttal is ez az eset állt elő. A magyarok nem kértek az osztrákok és Jellasics rendjéből…

Fura egy helyzet volt, egy fura háborúban. Egyik oldalon a császár által kinevezett, majd lemondatott bán az ő, az uralkodóra felesküdött határőrseregével, a másik oldalon pedig az ugyanazon uralkodó által kinevezett magyar kormány, a szintén Ferdinándra felesküdött honvédsereggel. És hogy teljes legyen a zűrzavar, a Batthyány Lajos vezette kormány még le is mondott… Ráadásul a Drávánál állomásozó haderőből számos császári-királyi tiszt átszökött Jellasicshoz.

A betöréssel megszűnt minden lehetősége a tárgyalásos rendezésnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyaroknak egyetlen lehetőségük maradt: szétverni a horvát bán csapatait, ellenkező esetben az elfoglalja Pestet és akkor búcsút mondhatnak a márciusi gondolatnak, az azóta elért vívmányoknak.

Szeptember 16-án Országos Honvédelmi Bizottmány állt fel Kossuth Lajos vezetésével és azonnal toborzásba is fogtak. Alig néhány napon belül 16000 újoncot sikerült mozgósítaniuk, ami a korabeli kommunikációs körülményeket tekintve csúcsteljesítménynek mondható. De szükség is volt az igyekezetre, mert Jellasics már a magyar királyok ősi városát, Székesfehérvárt is elfoglalta.

A többi viszont már történelem.

A Pákozd-Sukoró-Pátka háromszögben megvívott ütközetben a bán mintegy 200 ember veszített, Móga János magyar honvédseregének vesztesége 7, azaz hét fő volt. Mint a számok is mutatják, nem volt ez egy véres és hatalmas csata. Jellasics – Petőfi költeményében megörökített - futása is inkább csak rendezett visszavonulás volt. De a bánnak be kellett látnia, hogy az új, függetlenedni kívánó Magyarország jóval nagyobb haderőt tud kiállítani, mint képzelte és nem hullik érett gyümölcsként ölébe Pest és az egész ország.

Megtanulhatta a régi igazságot, melyet még Zrínyi Miklós fogalmazott meg „Az török áfium ellen való orvosság” című művében: Ne bántsd a magyart!

Kép: A pákozdi csata (Wikipédia)

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu;Mek.oszk.hu