„Kijózanító írás a mai fiatalokról – Ez sok fiatalnak nem fog tetszeni…” címmel ismét felbukkant 2016. szeptember 18-i dátummal egy cikk az interneten. Nem először olvasható és már anno is kiverte nálam a biztosítékot…

Nem csoda, hogy újra és újra előjön, hiszen az egyik leghálásabb téma. Az idősebb nemzedék szörnyülködése és az ifjabbak csepülése – mondhatni klasszikus.

Klasszikus baromság.

Most is jó sokan megosztották, lájkolták, miegyéb, ahogy már az ilyenkor, zsibbadt agyú vénségeknél szokás…

Mi a hézag, hapsikám? – szokta volt kérdezgetni Tapsi Hapsi, a fineszesen pofátlan rajzfilm nyúl.

Tán nem tetszik, hogy zsibbadt agyú vénségnek titulállak? Megnyugtatlak, nem egy „felháborodott” mai fiatal vagyok. Sajnos. Még tegnapi fiatalnak se nagyon mennék el…

Amikor én fiatal voltam, egy, akkoriban botránykőnek számító – valamiért ma is botrányosnak számítanak egyesek szemében - zenekar danolta:

Az íróasztalt elérte, a büszkeségét megértem

elfelejti honnan indult el

Valamikor ő is lázadó volt,

elkezdett egy új világot

Most elfelejti honnan indult el.

(Beatrice – Üzenetek I.)

Na, itt a hézag, hapsikám. A rohad rövid memóriánál meg a szenilitásnál. Hogy egyesek szeretik elfelejteni, hogy mi az ábra. Hogy ők is voltak fiatalok és rohadt botrányosnak számítottak az idősebb generáció szemében.

Bizony, bizony. Már az idősebb Cato – tessék rákeresni a gugliban, hogy milyen régen élt. Ő volt az a bizonyos vén trottyos, aki addig mondogatta a rómaiaknak, hogy „Ceterum censeo: Carthaginem esse delendam” (Végső következtetésként: Karthágónak vesznie kell), mígnem aztán azok elunták a dolgot és tényleg a földdel tették egyenlővé Karthágót – írogatott és előadott beszédeket az akkori mai fiatalokról és sopánkodott az erkölcseiken.

Oh tempora, oh mores – mondja a művelt albán, aki tud latinul. Ó idők, ó erkölcsök – siránkozik hozzávetőleg az idők kezdete óta minden korosabb generáció, mikor marhára elítéli a fiatalokat.

Nem igazán szeretnék idézgetni az említett cikkből, ugyanis szent meggyőződésem, hogy kizárólag azért bukkan fel újra és újra, hogy a közzétevő oldal látogatottságát növelje. Mert a lájkoknak pörögniük kell, az meg, hogy marhaságot írunk, hótt mellékes. Lényeg az, hogy az ifjúsággal elégedetlenkedők rácuppanjanak. És azok rá is cuppannak, mint nyurgaponty a karalábéra.

Mert marha jó kijelenteni: Mi nem ilyenek voltunk!

Tényleg nem ilyenek voltunk. Akkor másmilyen idők jártak, tök természetes, hogy másmilyenek voltunk. Viszont az öregebbek szemében pont ilyen felháborítónak, semmirekellőknek tűntünk, mint a mai srácok, egyesek szemében.

Srácokként meg azt gondoltuk: itt van ez a temérdek begyepesedett agyú vén vaskalapos, de majd szépen kihalnak – ez a dolgok rendje – és majd jő a mi friss, új és zseniális generációnk és rendbe teszi a dolgokat, amiket a vénségek elszúrtak!

És jött a mi friss, új és zseniális generációnk és marhára nem tett rendbe semmit.

Sőt, ha lehet, egy csomó dolgot még jobban elbaltázott, mint dicső eleink tették a maguk idején.

Mert tudom én, hogy nehezen megy, meg fárasztó is, de a Mélyen Tisztelt Olvasó - ha egyáltalán eljutott idáig méltatlan írásomban -, most álljon meg egy pillanatra az információ-fogyasztásban (vö.: olvasás) és gondolkodjon el. Emlékezzen!

Hogy is volt az akkor régen? Miket is mondogattak az akkori szülők, nagyszülők?

Ja, és kérlek – Tegezhetlek, ugye? Annyi vagyok, mint Te, vagy tán még öregebb… Tényleg, manapság miért nem tegezzük egymást, ha összefutunk? Harminc, negyven éve még azt tettük volna…- legalább magadnak ne hazudj. Sose volt otthon balhéd, mert mást akartál, mint a felmenőid? Akik nem értették az idők szavát…

Hülyeséged biztos tudatában, ki mered jelenteni, hogy Neked sose volt konfliktusod az idősebbekkel?

Na ugye…

Volt.

Ha azt mondod, hogy Neked aztán nem, akkor két lehetőség van.

Egy: elfelejtetted. Kettő: akkorát lódítasz, hogy ki kéne állítani a Természettudományi Múzeumban, mint a süketelés világbajnokát.

Csúnyákat firkálok itt össze Rólad – meg persze magamról is. Tán nem tetszik? Nem vagyok elég udvarias? Pedig hajdan tegeződtünk és nem kaptad fel a vizet azon, ha kifejtettem, mekkora marha vagy…

Ja, hogy Te azóta letettél valamit az asztalra… Mit, a kanalat? Te már fel tudsz mutatni valami? Mit? A tébékártyádat, a háziorvosnál?

Amikor az általad felmutatható dolgokról beszélsz - pénz, kocsi, állás, ház, karrier – nem veszed észre, hogy pont úgy adod a menőt, mint egy mai kölyök a narancssárga edzőcsukájában? Ja, ez más… Mert ez TE csinálod…

Bocs, nem tudtam.

Nem akarok a fiatalok nevében beszélni, mert már sajnos régen nem vagyok az. Mármint fiatal. De szerintem ők se akarnák mást, mint mi annak idején. A világot! Mindent! De azt most rögtön!

Ez van, minden generáció ezt akarja.

Ha valaki azon háborog, hogy milyen rémesek a mai fiatalok, nem árt, ha elmereng azon is, hogy lettek ilyenek. Ki tette, nevelte őket ilyenné? Tán csak nem a drága szüleik?

Te, kedves, szenilis, kor- (és kórtársam) mosod kezeid: Te aztán nem! Te aztán nem nevelted őket, ilyenné, nem hagytad, hogy elszaladjon velük a ló. Ezek csak úgy, maguktól lettek ilyenek… Mert nem Te tanítottad meg a gyereknek, hogy csak lóvé, zsé, money számít… Meg a jó cuccok. Mert nem Te adtál édi-bédi ruhácskát a kislányodra, ezzel a felkiáltássál: „Ebben tök ari vagy kislányom!”? Nem te húztál valami göncöt a fiadra: „Ebben olyan jó fiús vagy!”?

„Szinte minden tíz év felettinek mobiltelefon kell meg pléjsztésön???” – azért csak idézek abból a bizonyos írásból… Neked bezzeg nem kellett! Megsúgom, ha a mi időnkben már feltalálták volna ezeket a kütyüket, nekünk is kellettek volna. Emlékszem még a marha ronda hajdani ruszki kvarcórákra, amikkel a mi időnkben menőztek a srácok.

Nekem nem volt. Még órám se volt. Egy elegáns mozdulattal eldobtam ugyanis – egy filmben, a Szelíd motorosokban láttam a gesztust -, azzal, hogy rajtam nem uralkodik az idő! És ezzel rohadt menőnek számítottam. Mert volt pofám nem csak az idősebbek, de a kortársaim ellen is lázadni. Ellenetek!

De legalább én hűséges maradtam a hülyeségeimhez. Azóta sincs órám. Az igaz, hogy van a számítógépeimben, telefonomban, tán csak vécécsészémben nincs. Nem is kések el sehonnan…

Hosszúra nyúlt ez az írás. Fárasztó ennyit olvasni, mi? Pláne ilyesmiket, amikor valaki nagyon nem azt írja, amit olvasni szeretnél. Hogy mindig, mindenben igazad van és Te vagy a legcsúcsabb a világon!

Levonnám a végső konklúziókat (Nehogy már ilyesmivel kelljen fárasztanod magad!):

Egy: a világ azért olyan, amilyen, mert mi tettük ilyenné.

Kettő: az új nemzedék, a fiatalok, a gyerekek azért olyanok amilyenek, mert mi tettük őket ilyenné. A mi nevelésünk…

Ezen lehet sápítozni, de így van. Nem jobbak, vagy rosszabbak. Mások.

Ha nem tetszenek Neked, megmondom ki a felelős mindenért: Te. Meg én. Meg a többiek…

Ha el van tolva, hát mi toltuk el.

A végére még valami. Tudjátok mi a legjobb az öregedésben? A vén marháknak nyugodtan megmondhatom, hogy vén marhák. És nem nevezhet senki nagyszájú taknyosnak, ha a hajam őszebb, mint az övé...

Kép: a képen a bejegyzés írója. Hajdan. Kösz, a fotót BGYL!