1290. július 10-én éjszaka merénylet áldozata lett az ifjú, még 28. évét sem betöltött IV. László király. A Képes Krónikában ezt olvashatjuk az eseményekről: „Az Úr 1290-ik esztendejében, hétfői napon, nem sokkal szűz Szent Margit vértanú ünnepe előtt, a körös­szegi vár közelében maguk a kunok – akikhez pedig annyira húzott – a királyt nyomorúságosan megölték.”

„… éppen azok a kunok, akikhez szegődött, de főként Arbuz, Törtel és Kemecse és ezeknek rokonai és cinkosai, akiket a kunok közössége bízott meg vele igen sok tárgyalás és tanácskozás után, az éj csendjében megragadták az alkalmat, sátrában szörnyű sebeket ejtettek rajta, és könyörtelenül megölték.” - részlet a Budai Krónikából.

Szomorú és korai vég ez egy fiatalembernek.  És elmondhatjuk, hogy az utókor se ítélte meg valami fényesen az országlását:

„E László király idejében ugyanis Magyarország nagyságos dicsőségétől kezdett lehanyatlani, amint ezt az alábbi siralmas esetek és történetek mutatják. Belső háborúságok támadtak, városokat romboltak le, falvakat égettek porrá, a béke és egyetértés teljességgel megszűnt, a gazdagok elszegényedtek, az ínséges szegénység miatt a nemesek elparasztosodtak. Abban az időben a talyigát, vagyis a kétkerekű kocsit a nép László király szekerének nevezte, mivelhogy a folytonos rablás miatt az igavonó barmok megfogyatkoztak az országban, és barmok módjára maguk az emberek vonták a talyigát az állatok helyett.”

Mintha bizony ő tehetett volna arról, hogy apja és nagyapja, IV. Béla és V. István pusztító belviszályba keveredett egymással, ami a haszonleső főuraknak, báróknak nyilván nagyon jól jött. Hol ide, hol oda pártolva – és az átpártolásért mindig megkérve a „méltányos” árat – alaposan megtömhették a zsebüket.

A gyermek László a ’”civakodó” királyok harcának igazi áldozata volt. A fegyveres harc nem sokkal László születése után, valamikor november elején robban ki és december elejére már véget is ért. Ezután V. István joggal viselhette az ifjabb király (Iunior Rex Ungarie) címét. De a békés, boldog gyermekkor nem járt ki akkoriban az ifjabb király fiának.

IV. Béla és V. István között nem tartott sokáig a béke. 1264-ben kiújult a harc a két király között, és hogy mennyire komolyan vették, arra ékes bizonyíték, hogy Lászlót és édesanyját saját nagyapja fogatta el és záratta Túróc várába. Talán túszként, talán zsarolni akarta ezzel a fiát, talán egészen más célja volt. De bármit is akart, nem jött össze neki. Az 1265 márciusában, Isaszeg térségében lezajlott csatában döntő vereséget szenvedett.

A két király belháborúját - a mai Margit-szigeten – 1266. március 23-án megkötött békével zárták le. Felosztották egymás között az országot, a Duna volt a határfolyó a „két” Magyarország között.

IV. Béla 1270-ben bekövetkezett halála sem sokat javított az ország helyzetén. A torzsalkodó két királynak sikerült elérnie, hogy a nagyurak túlságosan is megerősödtek. V. István apja halála után kemény kézzel igyekezett rendet tenni és helyreállítani a királyság megingott tekintélyét. Nem valami nagy sikerrel…

A gyermek Lászlót már hét esztendős korában, 1269-ben, eljegyezték I. Károly szicíliai király Izabella nevű lányával. Az itthon csak Erzsébetként emlegetett királylányt Magyarországra hozták, mintegy zálogként, hogy tanuljon, szokja a környezetet, míg hivatalosan is házasságot köthetnek. Akkoriban ez nem volt kirívó eset, az egyház a házasulandó felek korhatárát lányoknál 12, fiúknál 14 éves korban állapította meg.

A gyermekek még nem keltek egybe, mikor V. István 1272 nyarán Dalmáciába készült, hogy ott találkozzon majdani királyi apósával, I. Károllyal. Június 24-én azonban Bihácson, a Gutkeled nemzetséghez tartozó Joákim, a szlavón bán elraboltatta Lászlót és Kapronca várába záratta. A gyermek még csak tíz esztendős volt, de már másodszor rabolták el…

Az viszont érdekes csavart kölcsönöz a történetnek, hogy Gutkeled Joákim a szépségéről messze földön híres Kun Erzsébet – László édesanyja - közeli bizalmasa volt. Hogy mennyire közeli, az nem tudható, de a kis királyfinak nyilván nem lehetett valami szörnyű sora a „rabságban”

V. Istvánt viszont alaposan megrázta eset. Valósággal belerokkant a csapásba, mely nem csak, mint gyermekét féltő apát viselte meg, de mint királynak is betett neki. Odalett a tekintélye. Hadat küldött fia kiszabadítására, de az eredményt már nem érhette meg. 1272. augusztus 6-án meghalt. Halálát még a régiek is egy korszak végének tekintették.

László megkoronázására valamikor 1272. augusztus végén, szeptember elején került sor. Ha sok minden nem is, de legalább ez rendben volt körülötte, a Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek tette fejére a Szent Koronát.

Aki csodát várt, bizony csalódott. Egy tíz esztendős gyermeknek aligha lehetett esélye „rendet tenni” az országban. De akadtak elegen, akik uralkodtak volna helyette. A zűrzavar meg csak nőtt. Aztán 1277-ben következett a fordulat…

Feltehetően azok a főúri csoportok „kerültek nyeregbe”, akiknek érdeke fűződött a konszolidációhoz. „1277. május végére országos gyűlést hívtak össze a Rákos melletti mezőre, melynek célja az oklevelek szerint a „közjó” helyreállítása és „az országot és az egyházakat ért károk és pusztítások” ügyének megtárgyalása volt. Az országgyűlés törvényes korúnak nyilvánította a királyt, és kezébe adta az ország kormányzását, egyben jóváhagyta a Habsburg Rudolffal kötendő szövetségi szerződést.” – Wikipédia.

A tizenöt éves fiú tehát egycsapásra nagykorúnak számított - azokban az időkben 16, de inkább 18 év volt a korhatár -, végre a saját kezébe vehette a „kormányrudat”. És nem is csinálta rosszul, 1278-ra az országgyűlés határozatainak nagy részét sikerült végrehajtatnia. A külügyek is alakulni kezdtek. László maga dönthette el, kit támogat a cseh II. Ottokár és Habsburg Rudolf küzdelmében. Talán az egész világtörténelem másként alakul, ha akkor László másként választ. De ő Rudolf mellett döntött.  A dürnkruti, avagy második morvamezei csatában, 1278. augusztus 26-án Rudolf és László hadai elsöprő győzelmet arattak, hála a „különleges” harcmodornak.

„A magyar csapatok a nyilharcot és a kézitusát vegyesen alkalmazták. A csatát a kúnokkal egyetemben az ellenséget körülrajozva és nyilzáporral elárasztva, a könnyű magyar lovasság, hogy kézitusáját a kemény falként helytálló ellenséggel rettenthetetlen bátorsággal és szilajsággal megvívja. Ennél a harcmomentumnál már a kard, a buzogány és a paizs játszották a főszerepet, mig a könnyű magyar és kún lovasság majdnem kivétel nélkül csakis ijjal és nyillal dolgozott.” - írja Bánlaky József A magyar nemzet hadtörténelme című művében.

A fényes győzelem után az ifjú király szövetségeseire és persze a kunokra támaszkodva nekiláthatott végig vinni a belföldi reformokat is. Már „látszott a fény az alagút végén”…

Nem sokáig.

Erről a derék Fülöp – főállású fermói püspök -, gondoskodott, Ő III. Miklós pápa megbízásából, a Szentszékhez befutott panaszoknak kívánt utánajárni Magyarországon, mint pápai legátus. Lehet, hogy jó pap volt, akár még az is lehet, hogy szent ember, de hogy a magyarokat – és a kunokat – nem értette, az biztos.

Roppant ügyesen hozta lehetetlen helyzetbe IV. Lászlót. A király a legátus kedvéért meghozta azokat a bizonyos törvényeket, amelyeknek a kunok annyira nem örültek. De legalább nem kapkodta el a végrehajtásukat. A fiatal király egyszerre akart megfelelni a kunok és Róma homlokegyenest ellentétes elvárásainak. Az ilyesmi pedig ritkán szokott sikerülni.

László esetében se jött össze.  Annyira nem, hogy kunok elveszítették iránta a bizalmukat, de legalább „Fülöp legátus 1279. október elején kimondta a király személyére és országára az egyházi interdiktumot. A pápa felszólította és felhatalmazta az országot, hogy keljen fel a király ellen.”

A legátus „eredményes” működésének hála, Lászlónak nem marad kire támaszkodnia. A kunok már nem bíztak benne, olyannyira nem, hogy 1282-ben a kiábrándult nomádok fellázadtak ellene. László ugyan a hód-tavi csatában leverte a lázadókat, de nem sokat ért el ezzel. A királyi hatalom megszilárdítására érkezett legátus viszont – miután sikerült végleg összekuszálnia a dolgokat – mosta kezeit és távozott az országból. persze, gondosan, még az ütközet előtt.

Hogy hab is kerüljön a tortára, az 1280-as években a tatárok is többször betörtek a határokon és bár mindannyiszor sikerült őket visszaverni, volt, hogy nagy pusztítást okoztak. Még olyan nézetek is napvilágot láttak, hogy maga László hívta be az országba a tatárokat. Erre semmi bizonyíték nincs, arra viszont van, hogy a királyhű csapatok vertek szét betörő tatár hordákat.

Csoda-e, hogy a mindenfélével vádolt, alig támogatott fiatalembernek elege lett az egész politikai huzavonából? Jobban érezte magát kun szeretői, Édua, Köpcsecs és Mandula társaságában, a kunok között, mint a saját trónján. A csalódott és kiábrándult ifjú inkább az élet örömei mellett döntött, az uralkodás fáradságos – és számára nem sok babért hozó – munkája helyett.

Talán ez is lehetett az oka, hogy 1289-ben nem indult hadba, az országba betörő Habsburg herceg ellen. Az úgyis főleg a Kőszegiek birtokát pusztította, akik ártottak eleget neki. Már miért kelne a védelmükre?

Maradt a mulatságoknál…

Kun László és gyilkosai. Miniatúra a Képes krónikából

Olyan eredményesen, hogy züllött életvitelét már kunok is a szemére hányták. Az talán sosem fog kiderülni, hogy „Arbuz, Törtel és Kemecse” - másképpen: Árboc, Törtel és Kemence – a maguk feje után mentek azon az éjszakán, vagy valakinek, valakiknek a megbízását hajtották végre.

Még az is felmerült, hogy a botrányos életű királynak nincs helye megszentelt földben. A csanádi püspök mégis felvállalta és a székesegyházban helyezte örök nyugalomra, a jobb sorsra érdemes ifjú királyt.

A temetésen nem kísérhették zokogó tömegek utolsó útjára, pedig az utolsó, bizonyosan Árpád-házi férfiági leszármazottat tették sírba azon a napon.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu; Magyarhirlap.hu; Turul.info; National Geographic Magyarország.

Kép : IV. László és I. Rudolf találkozása a csatatéren. Than Mór olajfestményéről (1872) készült másolat (Neogrády Antal - 1894)