1966. január 17. az a nap, mikor Palomares, a kis andalúziai halászfalu világhíres lett. Bár az eseményt, amiért a szárnyára kapta hír, valószínűleg még a falu legádázabb ellenségei se kívánták az ottaniaknak. Palomaresre ugyanis hidrogénbombák hullottak…

A hatvanas évek közepén még javában tartott a hidegháború a két világrendszer között. Az egyik oldalon a Szovjetunió és csatlósai, a másik oldalon az Egyesült Államok és szövetségesei, a NATO. Mindkét fél fennen hirdette a maga társadalmi rendszerének felülmúlhatatlanságát és persze készen is álltak bizonyítani ezt. Mint, ahogy arra is készen álltak, ha a gaz ellen támadna, akkorát üssenek vissza… De akkorát, hogy azt a Földön senki se élje túl.

Az addigra már felhalmozott atom- és hidrogénbombák pusztító ereje többszörösen elegendő lett volna a Földön fellelhető minden élő elpusztításához. Legfeljebb ilyen-olyan baktériumok éltek volna túl egy világháborút, meg esetleg a csótányok, mert azoknak – a rossz nyelvek szerint – semmi sem árt annyira, hogy mind beadják tőle a kulcsot.

Ebben az időben a nagyhatalmak részéről a napi rendes üzletmenethez tartozott a kardcsörtetés és az erőfitogtatás. Tették ez mindenféle nemes célok, no meg a fene nagy elrettentés nevében. A szokott napi rutinhoz tartoztak az olyan küldetések, mint amilyet egy amerikai bombázó teljesített azon napon.

A B-52-es – repülő erődnek is „becézett” gép – egy észak-karolinai légibázisról indult az akkoriban megszokott „riogató” útjára. Ez körülbelül abból állt, hogy átrepülte az Atlanti-óceánt, Gibraltárnál, mintha csak egy mellékutcába térne be, befordult a Földközi-tenger fölé és ezután következett a lényeg. Egy szép nagy forduló Olaszország légterében, jól elnyújtva, az Adria fölé. Közel Jugoszláviához, vagyis az akkori keleti blokk „renitens”, de azért mégiscsak szocialista határállamához.

Mindezt csak azért, hogy mindenki értse a dolgot: „Hahó, itt vagyunk! Bombáink is vannak, akár rátok is hajigálhatnánk!”

Ezután következett egy elegáns forduló, vissza a „nyugati világ” felé.

A repülőgépeknek azonban, mivel ember építette szerkezetek, van egy sajnálatos tulajdonságuk: üzemanyag nélkül nem repülnek. Egy ekkora úthoz pedig egy olyan hatalmas gépnek, mint a B-52, rengeteg üzemanyagra van szüksége. Annyit nem is tud magával vinni... De sebaj, okos emberek kitalálták, hogyan lehet egy repülőgépet a levegőben, egy másikról megtankolni, repülés közben.

Az első tankoláson már túl is voltak – mint már említettem: ez a visszaút volt. Az útiterv szerint, 1966. január 17-én, délelőtt 10:30 körül kellett találkozniuk a soros Boeing KC-135. tankerrel. Ez nem más, mint egy Boeing 707-es utasszállító, légi benzinkútnak átalakítva.

A randevú azonban nem úgy jött össze, ahogy elképzelték…

A levegőben történő üzemanyag vételezés nagyjából abból áll, hogy a két gép veszélyesen megközelíti egymást. A tanker kienged egy szép hosszú csövet, a másik gépnek pedig úgy kell manővereznie, hogy a külön erre a célra kialakított „kosárkájával” befogja a csövet. Ha sikerül, az automatika rögzíti a csatlakozót és jöhet a nedű. (Ne kövezzenek meg, ez meglehetősen pongyola és – tán – pontatlan leírása a légi tankolásnak, de egy magamfajta laikus ennyit lát és ért belőle.)

Rövidre fogva a szót – és hozzátéve: minden elismerésem azoké a pilótáké, akik képesek egy ilyen művelet végrehajtására – ezúttal nagyon nem úgy jött ki a lépés, ahogy várták. A két gép összeütközött a levegőben.

A kerozinnal csurig töltött tanker persze robbant, mint egy benzinespalack. A legénységből, sajnos, senki sem élte túl a „karambolt”. A B-52 is darabokra tört, legénységéből hárman meghaltak, négy embernek még sikerült ejtőernyővel kiugrania.

A gépen azonban, az akkori „jó” szokásokhoz híven, volt négy hidrogénbomba is. Egy ezekből a tengerbe zuhant, csak majdnem három hónappal később találták meg a kutatók, egy helyi halász, bizonyos Francisco Simo Orts segítségével. A másik három viszont a szárazföldön landolt. Szerencse a szerencsétlenségben – vagy Isten ujja -, hogy ugyan a bombák hagyományos gyújtószerkezete berobbant, de mivel nem voltak beélesítve, ezért nem következett be nukleáris robbanás.

Az egyenként 1.5 megatonna hatóerejű szerkezetek külön-külön is nagyobb robbanóerőt hordoztak magukban, mint az a bomba, melyet Hirosimára dobtak le az amerikaiak 1945. augusztus 6-án. Ha csak egy is „eldurran” belőlük, nem sok maradt volna meg a szép spanyol partvidékből…

A baj így is nagy volt. Nukleáris robbanás ugyan nem történt, de a „hagyományos” robbanás is elég volt ahhoz, hogy jókora területen szétszórja a hasadóanyagot. A helyi békés paradicsomtermesztők „csőstül” kapták nyakukba az „áldást”. Nem elég, hogy az ültetvényeik odalettek a radioaktív szennyezés miatt, de jutott abból lakott területekre is.

Körülbelül kétezer amerikai tudós és katona, spanyol polgárőr dolgozott a terület sugármentesítésén, ami nem lehetett kis munka. Tekintve, hogy a föld, néhány centiméternyi vastag, felső rétegét jókora területen fel kellett szedni. A több, mint ezer tonnányi földet aztán hordókba rakták és „vissza a feladónak” jeligével az USÁ-ba szállították.

Sosem jártam még arra, de információim szerint a településen és környékén mind a mai napig három szép nagy földdarab van drótkerítéssel körbevéve és mindenfelé táblák hirdetik a sugárveszélyt.

Palomaresben „sugárzásnak betudható megbetegedést az elmúlt közel fél évszázadban nem jegyeztek fel”. Azért a bánat tudja, ha leruccanok a spanyol partokra, mégsem fogok arrafelé úszkálni, mint tette azt demonstratívan Biddle Duke, az Egyesült Államok korabeli madridi nagykövete. Csak be kellett mutatni a világnak, hogy minden rendben Palomares körül... A nagykövet meg tudott úszni, hát fürdött egyet az összegyűlt újságírók előtt. És az egyik kérdezősködő firkásznak állítólag így felelt:

„Ha ez a radioaktivitás, imádom”

Kép: a Palomaresben "kihalászott" H-bomba
Forrás: Mult-kor.hu; Origo.hu; Costadelsolmagazin.com; Wired.com; Iho.hu;