1950. augusztus 5-én több millió, Németországba deportált német ember képviselői Stuttgartban aláírták és kihirdették a „Hazájukból elűzött németek Chartáját”, amelyben kijelentették, hogy az elűzöttek nem táplálnak magukban gyűlöletet, és nem kívánnak elégtételt venni elűzetésük miatt, ugyanakkor követelik a szülőföldjükön való lakhatás jogának elismerését.

A 2. világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján a Szovjetunióban és néhány más országban – minden logikától mentesen - az egész német népet felelőssé tették a háború kitöréséért és az az alatt elkövetett bűncselekményekért.

A „kollektív bűnösségért” pedig „kollektív megtorlás” jár. Meg aztán: hasznot hajtó ügylet megszabadulni ezektől a gyanús népektől…

A németeket látványosan megbélyegezték, majd Németországba szállították, vagy meneteltették őket. A kitelepítés során olyan körülményeket teremtettek, hogy jelentős részük (gyermekek, öregek, nők) az életét vesztette. Ha mindez nem lett volna elegendő: gyakori volt a fizikai erőszak és kivégzés. És még „azok jártak jól”, akiket Németország felé indítottak útnak. Ha valahogy átvészelték a megpróbáltatásokat, ott legalább volt reményük

A kitelepítésre ítéltek széles tömegei azonban nem nyugat, hanem kelet felé kényszerültek útra kelni, hogy aztán nyom nélkül tűnjenek el a szibériai kényszermunkatáborokban.

A Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia, a négy legfontosabb kitelepítő ország a második világháború győztesei közé tartozott. De a vesztesek új kormányai is megtették a magukért.

Romániából sok német már a német hadsereggel együtt elmenekült az országból, Az itt maradottak közül sokat a szovjet gulagra deportáltak, másokat Németországba kergettek. A bánsági német tömböt már ekkor sikerült megszüntetni. A máramarosi németeket is hasonló „sikerrel” kitelepítették.

A hazai németek kollektív bűnösségen alapuló kitelepítése tömeges, de nem teljeskörű volt. Fehér István történész becslésen alapuló adata szerint Magyarországon 1945-ben mintegy 380 ezer német nemzetiségi élhetett. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946–47-ban kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig még kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe.

A kitelepített németek mind a négy megszállási övezetben lakóhelyre találtak, de hivatalos képviseletüket kizárólag Bajorország vállalta. Azóta is minden kitelepített német miniszterelnöke az éppen hivatalban lévő bajor kormányfő.

Sokat emlegetik, hogy a modern Európa a keresztény erkölcsiségen alapul. Azokban az időkben a törvény, a rend és demokrácia nevében nem sokat törődhettek a Bibliában foglaltakkal: „Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiúnak nem kell hordoznia a büntetést apja bűnei miatt, de az apa sem bűnhődik a fia bűnei miatt! Aki igazságos és Isten számára elfogadható, az maga élvezi ennek áldásait, aki pedig bűnös, az is maga szenvedi el bűneiért a büntetést.” – Ezékiel 18.20.

De persze az ilyesmi írott malaszt marad, ha a bosszúvágy meg az érdekek diktálnak.

És a „német kérdést” meg kellett oldani. Gyorsan és radikálisan.

Sikerült.

Csak az a régi kérdés, az ne lenne!

Az ártatlanokat, a gyermekeket, miért?

Források: Wikipédia; Biblia.