64. július 18-ról 19-re virradó éjszaka, az akkori világ talán leghatalmasabb metropolisza, Róma kigyulladt. Akkoriban sokak úgy vélték: gyújtogatás történt. Legfeljebb a felelősök, tettesek kilétében voltak eltérőek a vélemények. Valójában, az a csoda, hogy Róma nem égett le már sokkal hamarabb…

„Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták), de súlyosabb és szörnyűbb mindannál, ami csak ezzel a várossal pusztító tűzvészek során megesett. A cirkusznak azon a részén lobbant fel, amely a Palatinus- és a Caelius-heggyel érintkezik: a bódék sorában, amelyekben lángot tápláló áru volt felhalmozva, egyszerre kezdődött a tűz és máris erőre kapva és a széltől szítva, a cirkuszt egész hosszában magával sodorta…” - Tacitus: Annales.

A Római Birodalom fővárosa arra az időre már egyszerűen túlnőtte magát. A korabeli építkezési szokások magukban hordozták egy katasztrófa lehetőségét. Senki sem törődött azzal, hogyan és miből épülnek a házak, főleg a szegényebb környékeken nem. A lényeg az volt, hogy épüljenek, de gyorsan, mert a plebszet el kellett helyezni valahova.

Augustus császár már évtizedekkel korábban felismerte: a sűrűn lakott, teljesen ötletszerűen épült városrészek biztonsági szempontból vállalhatatlan rizikót hordoznak. Létre is hozta a saját tűzoltó- és rendfenntartó szervezetét - Vigiles -, mely a 14 kerületre felosztott városban kerületenként körülbelül 250 embert tudott mozgósítani katasztrófa esetén.

Katasztrófa meg akad bőven…

Az még csak hagyján, hogy előfordult olyan is, hogy a kapkodva gondatlanul megépített 3-4 emeletes házak némelyike egyszerűen összedőlt - bár ez is elég „kínos” lehetett a benne tartózkodóknak -, de az igazi veszélyt mindig is a tűz jelentette. A becslések szerint akkoriban átlagosan napi száz tűzeset történhetett a városban. Az valószínűleg Róma isteneinek, a vakszerencsének és persze a Vigiles munkájának köszönhető, hogy nem tört ki már korábban egész kerületekre kiterjedő tűzvész.

Ahhoz, hogy egy ilyen város porrá égjen, elég lehetett egy forró nyári éjszakán egyetlen égve felejtett olajlámpás, egy figyelmetlenül eloltott tűz valamelyik tűzhelyen. Valószínűleg sose derül ki pontosan, hogy mi történhetett 64. július 18. éjszakáján. Sokan és rengeteget írtak az eseményekről már kortársak is, de ők se tudhattak semmi biztosat.

Feltehetően kutyaközönséges emberi mulasztás, figyelmetlenség volt a tűzvész okozója, melyből aztán akkora zűr keveredett, hogy megváltoztatta a világtörténelmet.

A rossz nyelvek - Suetonius és Cassius Dio - szerint Nero a Trója kirablása című eposzt szavalta színpadi öltözékben, míg a lángokban gyönyörködött. Közben emberei járták az utcákat és folytatták „munkájukat”: meggyújtottak minden éghetőt…

Ez ugyan elég hihetetlen, de mikor kellett hihető dolgot tálalni a tömegek elé, hogy azok „bevegyék” a mesét?

Az se sokat lendített a császár népszerűségén, hogy saját palotáiba fogadta a fedél nélkül maradtakat, és minden addiginál több pénzt áldozott a nép megsegítésére, mivel a hirtelen adódott lehetőséget kihasználva egyúttal elkezdte építtetni új palotakomplexumát, a Domus Aureát.

Ezt remekül meglovagolhatták ellenlábasai: most már biztos, hogy ő okozta a tüzet, ezért kellett, Rómának leégnie, hogy belevághasson az eszement építkezéseibe!

A rossz PR meg egy római császárnak is árthat… Ha a közhangulat ellene fordul, az nem tesz jót az ügymenetnek. Tán még az egészségének sem.

Valahonnan le kellett akasztania egy bűnbakot.

És épp „kéznél volt” egy gyanús kis „keleti szekta”, amely mindenféle titokzatos és érthetetlen szertartásokat tartott, ahol állítólag a saját istenük testét ették és a vérét itták. A keresztények. Hát találhat egy dörzsölt kókler ezeknél jobb bűnbakot?

És megkezdődtek a megtorlások, az első keresztényüldözések. A hagyomány szerint ezek áldozata lett Szent Péter apostol is, Róma első püspöke. Az első pápa.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu
Kép: Carl Theodor von Piloty: Nero megszemléli Róma égését (1861 körül)