Úgy tartja a régi mondás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában. Ugyan a nyugati szövetségesek a Szovjetunióval karöltve harcoltak a második világháborúban a németek ellen, nem kellett különösebben nagy jóstehetség ahhoz, hogy valaki előre megmondja: ez a nagy barátság nem lesz túl tartós.

Az talán még csak fokozta a győztesek közötti várható konfliktusok kialakulását, hogy nem csak Németország volt két részre osztva: az USA, Nagy-Britannia és Franciaország ellenőrzése alatt álló nyugati zóna és a szovjetek megszállta terület, de a fővárost, Berlint is négy övezetre osztották fel, annak ellenére, hogy a város a szovjet megszállási zónában feküdt.

1948 elején a londoni hathatalmi konferencián a nyugati országok a szovjetek kizárásával úgy határoztak, hogy Németországot szövetségi köztársaságként alapítják újra. A nyugatiak döntése elleni tiltakozásul a szovjet követ kivonult a Berlint igazgató négyhatalmi tanácsból. A Szovjetunió 1948. március 31-től bevezette a szovjet szektoron áthaladó nyugati konvojok ellenőrzését.

1948 tavaszának végére a hajdani birodalmi márka teljesen elértéktelenedett. A nyugatiak a már semmit sem érő fizetőeszközt új pénzzel akarták felváltani, ez viszont nemigen tetszett egykori barátaiknak. A viták odáig fokozódtak, hogy a szovjetek 1948. június 16-án kivonultak a szövetséges parancsnokság munkájából.

Négy nappal később, a szovjet javaslatok ellenére bevezették az új német márkát Nyugat-Berlinben.

Feltehetően ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. Az oroszoknak nagyon nem kellett az új pénz az ő zónájukban. Még csak az hiányozna, hogy egy ilyen imperialista csökevény, egy értékálló valuta beszivárogjon hozzájuk. A nyugatiak így lassan gazdasági befolyásuk alá vonhatnák az egész országot! Sztálin bátyó – a megszólítást a háború alatti amerikai sajtóból kölcsönöztem, ahol sűrűn emlegették Uncle Joe-ként a generalisszimuszt – sosem kispályázott.

Mit tesznek ma is, ha valahol veszélyes vírus üti fel a fejét? Karantént alá helyezik a területet, senki se be, se ki. Pontosan ez történt Berlinnel is, ahol megjelent a „szabad világ vírusa”.

A szovjet csapatok nem csak a Nyugat-Berlinbe vezető utakat és vasutakat vágták el, de blokád alá vették a hajózási útvonalakat is. Csak a nyugatiak légifolyosóit hagyták szabadon. Gondoskodtak arról is, hogy még elektromos áram se jusson Nyugat-Berlinbe, így a város közszolgáltatásai rövid időn belül bedőltek.

Hamarosan a szovjet övezetben is új pénzt vezettek be. A változatosság kedvéért ezt is német márkának hívták. Mivel a szovjet blokád nem érintette a város belső személyforgalmát, a berliniek akár gyalog, akár tömegközlekedéssel is utazhattak a város két része között. Mi több, a hiány legnehezebb napjaiban is bárki vásárolhatott keletnémet márkával, a keleti zónában. A „nyomorgó nyugatról” átköltözők pedig külön élelmiszerjegyeket kaphattak.

Lucius D. Clay, az amerikai megszállási övezet katonai kormányzója erősen hajlott arra, hogy a szovjet blokádot, ha kell, fegyveres erővel törjék át. Szerencsére Truman elnökbe több józanész szorult, sürgősen leállította a kormányzót. Egy ilyen akció akár egy újabb világháborúhoz vezethetett volna…

De a nyugatberlinieket csak el kellett látni valahogy…

Clay utasítást adott a városrész ellátásának légi úton történő megoldására. 1948. június 25-én „ellenblokád” alá vették Németország szovjet megszállási zónáját, megtiltották oda egyes termékek importját. 1948. június 26-án a berlini Tempelhof repülőtérre megérkezett az Operation Vittles első repülőgépe.

1949 februárjára a légihídon áthaladó áruk mennyisége elérte korábban közúton, hajón és vasúton érkező áruk mennyiségét, a szovjetek pedig belátták, hogy a blokád nem megfelelő stratégia Nyugat-Berlin megbénítására.

Kép: A berliniek egy, a Templehof reptérre tartó repülőt figyelnek.
Forrás: Wikipédia