2018. nov 28.

Nyelvében él a nemzet

írta: Cabe Ferrant
Nyelvében él a nemzet

orszagos_szechenyi_konyvtar_2.jpg

Tudják Önök mióta hivatalos nyelv Magyarországon a magyar? Nem olyan régen, mint hihetnénk... Az országgyűlés ma 213 esztendeje, 1805. november 28-án követelte ki a jogot, hogy a közigazgatásban is használhassa bárki a magyar nyelvet.

Nem ment könnyen...

A 18.és a 19. század fordulóján az első nyelvi törvények megszületésének idején, Magyarországon még mindig a középkorból örökölt latin nyelv dominált. Ez volt törvényhozás, a felsőbb szintű közigazgatás és az igazságszolgáltatás, az alapszintűnél magasabb oktatás, a tudomány és a liturgia nyelve.

Már korábban is születtek nyelvi törvények, mert egyre nőtt az igény a nemzeti nyelv használatára.

Az alsótábla már 1790-ben kimondta hogy tanácskozásait ezúttal magyar nyelven folytatja, 1791-ben pedig – a magyar nyelv terjedését elősegítendő – törvénycikkbe foglalták a magyar nyelv oktatását: „a gimnáziumokon, akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv és írástan számára külön tanár fog beállítatni”.

Közben a vármegyék feliratokban szorgalmazták, hogy a magyar sorozási helyű ezredekben alkalmazzanak magyar tiszteket, s hogy a vezényleti nyelv is a magyar legyen.

De ahhoz, hogy Ferenc király és fényességes bécsi udvar rábólintsa az igent egy ilyen nagy horderejű kérdésre, komoly érvek szükségeltettek. Napóleon, a franciák császára pedig volt olyan szíves, hogy szolgáltatta az okokat…

Ez esetben, úgy érezte, hogy neki halaszthatatlan dolga van Bécsben és néhány ezer kollégájával – mindenféle francia katonákkal – arra vette az irányt. Ki tudja, miért ekkoriba nem volt szokás legyőzni Napóleont. Az osztrák császár – aki a magyar és cseh királyi címet is viselte – jogosan vélhette, hogy minden erőre szükség lesz az okvetetlenkedő franciák megállításához.

1805-ben Magyarországon meg is hirdették az inszurrekciót, a nemesi felkelést. Ugyan magyar katonák széles tömegei már eddig is harcoltak a nyugati hadszíntéren, de ezúttal nagyon szorult a kapca. A nemesi felkelés még be sem fejeződhetett, mikor Napóleon minden külön értesítés helyett, 1805 november 12-én bevonult Bécsbe. A császárvárost nem sokszor foglalták el története során, ezért nagy lehetett a pánik az udvarban. Ráadásul Davout francia marsall még egy kiáltványt is küldött a magyaroknak, melyben felvetette azt a tréfás ötletet, hogy nem kéne az osztrák császárért harcolniuk.

Mit tehet ilyenkor egy kutyaszorítóban lévő császár?

Ráígér. Azaz rábólint a magyarok követelésére.

És láss csodát: 1805. november 28-tól országgyűlési és a magyar kancelláriai feliratok immár két nyelven, magyarul és latinul készülnek. Az elfogadott törvénycikk értelmében a Helytartótanács a hozzá magyar nyelven intézett megyei és törvényhatósági leveleket magyarul köteles megválaszolni, s a perekben az ítéleteket magyar nyelven hirdetik ki.

A magyar nyelv végre elfoglalhatta méltó helyét Magyarországon.

„A nyelv nem az enyém, nem a tiéd, hanem az édes mienk” - írta Kazinczy Ferenc.

„Nincs más haza, csak az anyanyelv.” – írta Márai Sándor. - „Az ország, a nép még nem haza. A tényekből – az országból, a népből – akkor lesz haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek!

„Az anyanyelvet el lehet felejteni. De nemcsak külföldön, idegen nyelvek uralkodói légkörében vagy szomszédságában – el lehet felejteni idehaza is. Ha nem arra használjuk, amire való, a nyelv meghanyatlik. Ha nem az igazat fejezzük vele ki, s ha nem a legsürgetőbb, legizzóbb álmainkat bízzuk rá, elsorvad, mint szerelem híján élő nők.” – írta Csoóri Sándor.

Forrás: Wikipédia; Hirado.hu; Multkor.hu; Ringmagazin.hu; Magyarhirlap.hu
Kép: Az Országos Széchényi Könyvtár hátsó homlokzata a budai várban, a Dózsa György tér (Tabán) felől. (Wikipédia/Mészöly Tamás)

Szólj hozzá

Fősodor Kupalői históriák Tán történelem