1944. augusztus 23-án – az első világháborúból jól ismert módon – Románia szövetségest váltott. „A nemzet összes erejét mozgósítva át fogjuk lépni az igazságtalan bécsi döntés által ránk erőszakolt határokat, hogy felszabadítsuk Erdélyünk földjét az idegen megszállás alól.” – hangoztatta I. Mihály román király aznap kelt kiáltványában.

Az átállás – avagy a háborúból való kiugrás – kétségkívül időszerű volt. A németekre igencsak rájárt a rúd. A szovjet csapatok nagy lendülettel törtek nyugat felé, a szövetségesek már partraszálltak Franciaországban és nagyon látszott már, hogy a németek nem fogják őket visszaszorítani a tengerbe. Minden logikusan gondolkodó ember számára világos volt: a németek és szövetségeseik elveszítették a háborút. Hacsak Hitler nem létező csodafegyverei meg nem fordítják az események menetét, a náciellenes koalíció győzedelmeskedni fog. Egészen egyszerűen a nagy számok törvénye, az ember és gazdasági fölény miatt.

A német kudarcok gyarapodásával egyenes arányban nőtt a németellenes erők befolyása mindenütt, egyre kevesebben láttak vonzó – és hasznos – szövetségest a nácikban.

A szovjetek ugyan nem különösebben szimpatizáltak a románokkal, hiszen azok jelentős szovjet területeket szálltak meg és kebeleztek be 1941-ben, amikor még egészen más volt a „széljárás”. Azonban a saját jól felfogott érdekükből – könnyebb úgy elfoglalni, megszállni egy területet, ha nincs ellenállás – elfogadták a román „felajánlkozást”. A nyugati szövetségeseknek sem volt kifogása az helyzet ilyen irányú alakulása ellen. A már az első világháborúban is jól bevált román eljárás – az átállás – ezúttal is működött.

A románok I. Mihály király vezetésével megdöntötték az országot 1940 óta conducatorként  uraló Antonescu hatalmát. Ez már csak azért is érdekes, mert I. Mihály épp Antonescunak köszönhette trón kerülését, de hát a politikában – mint tudjuk – nincs barátság. Antonescut és minisztereit letartóztatták. Elegánsan bejelentették: hozzájárulnak, hogy németek harc nélkül kivonuljanak az országból. Ez a kétségkívül érdekes elképzelés azonban nem valósult meg. A német válaszlépés gyors volt és lehetőségekhez mérten kemény is. A német csapatok román célpontokat támadtak, még Bukarestet is megszórták bombákkal.

Magyar szempontból a román kiugrás felért egy katasztrófával. Egyfelől, mert így még kevesebb esély maradt – ha nem is az oroszok megállítására, de legalább előrenyomulásuk lassítására - és egy, az angolszászokkal kötendő különbékére. Másfelől Magyarország ezzel lemondhatott a korábban visszakapott erdélyi területekről. A szovjetek ugyan a második bécsi szerződés idején még támogatták a magyar igényeket a trianoni döntés értelmében elveszített területekre, de az 1944. szeptember 12-i szovjet-román fegyverszüneti szerződésbe már belefoglalták, hogy bécsi döntést semmisnek tekintik, Erdélyt (vagy annak nagyobb részét) Románia kapja meg. Hja, kérem, ha valaki tudja, hová kell állni, mikor dől a kredenc…

1944 szeptemberében a magyar kormány elrendelte Észak-Erdély kiürítését. De erre tán nem is volt szükség. A megállíthatatlanul dübörgő orosz gőzhenger kiszorította a magyar közigazgatást. Míg a román hadsereg a szovjetek oldalán vett rész Észak-Erdély „felszabadításában”, a megszűnt közigazgatás helyreállítására, a német és magyar lakosok mielőbbi – és minél hatékonyabb – ellenőrzésére, önkétesekből álló, felfegyverzett szabadcsapatokat, az úgynevezett Maniu-gárdát hozták létre. A Maniu-gárda pedig követte a történelmi példákat. Mintha az 1784-es Horea-féle, vagy az 1848-es, Avram Iancu nevével fémjelzett idők tértek volna vissza.

A Maniu-gárdisták 1944 őszén partizánvadászat címén sorozatos gyilkosságokat és rablásokat követtek el az erdélyi magyarság körében. Például 1944. szeptember 26-án Szárazajtán fejszével és lőfegyverekkel gyilkoltak meg 13 helyi székelyt, körülbelül hetvenet pedig elhurcoltak a földvári haláltáborba, ahonnan csak kevesen tértek vissza.

1844. október 15-én a gyergyószentmiklósi téglagyárban 3 székelyt agyonlőttek. A további gyilkosságokat a szovjet városparancsnok akadályozta meg. Előállt az a furcsa helyzet, hogy helyenként a szovjet csapatoknak lehettünk hálásak az atrocitások leállításáért. A történethez azonban hozzátartozik: másutt meg éppen románok keltek a magyarok védelmére a szovjet megszállók „túlkapásaival” szemben.

Erdélybe visszatért a román közigazgatás.

Kép: Román kommunisták üdvözlik a Bukarestbe bevonuló Vörös Hadsereget 1944. augusztus 30-án. A kép bal szélén az ifjú Nicolae Ceausescu látható. (Wikipédia)

Források: Wikipédia; Historia.hu; Origo.hu; Korunk.org; Transindex.ro; Roncskutatas.hu; Historiamozaik.blogspot.hu;