1980. május 26-án, moszkvai idő szerint 21 óra 20 perckor, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor lőtték fel Bajkonurból, a szovjet űrközpontból a Szojuz-36 űrhajót, fedélzetén nemzetközi legénységgel, Valerij Kubaszov parancsnokkal és Farkas Bertalan kutatóűrhajóssal.

Magyarország azon a napon azon nemzetek sorába lépett melynek egy polgára megjárta a világűrt. És nem lehet azt mondani, hogy már megint valahol hátul kullogtunk: hetedikként küldhettünk űrhajóst a világűrbe.

Az űrhajó május 28.-án kapcsolódott össze a Szaljut-6 űrállomással, ahol Leonyid Popov és Valreij Rjumin szovjet űrhajósok fogadták őket.

A Földre 1980. június 3.-án tértek vissza, 7 nap 20 óra 45 perc, az űrben eltöltött idő után. Ezzel az utazással Farkas Bertalan beírta nevét a történelembe, mint az első magyar űrhajós, aki az Interkozmosz program keretében, eljuthatott az űrbe.

Eddig a rideg tények, amelyek bizonnyal szerepelni fognak minden magyar (és nemzetközi) repülési almanachban.

Azóta már lefolyt egy-két csepp víz a Dunán, Az Interkozmosz űrprogram véget ért, ahogy a Szovjetunió is befejezte működését. Nincs már Magyar Népköztársaság sem, amelynek Farkas Bertalan a hőse lett. Országok, politikai rendszerek jönnek-mennek, de a hősök maradnak. Istennek hála!

Megosztanék egy személyes emléket. Nem sokkal a nevezetes űrrepülés előtt lettem nagykorú, aki már azt hitte piszkosul tudja, mitől döglik a légy. Aki igen kevéssé rajongott a szovjet birodalom bármely produktumáért, legalább olyan kevéssé, mint azért, amivel idehaza etettek. De úgy lelkesedtem, mint egy kiskölyök. A nagydarab téri vagányok – mert mi annak idején még a térnek nevezett parkokban múlattuk az időt – a „punkoskodó” kemény fiúk ezúttal nem pampogtak a „komenista propagandáról”, és az „ami orosz, az csak rossz lehet” hozzáállás is szünetelt. Pár napra.

Mert lett egy hősünk. Egy igazi hősünk, akivel bármelyikünk boldogan cserélt volna. Már rég kinőttünk abból a korból, amikor a srácok mesét néznek a tévében, de mind ott ültünk a képernyő előtt, mikor Berci – mert nekünk csak Berci volt –, olvasta fel az esti mesét. És még szkafanderes Tévé Maci is volt nála!

És bírtuk Kubaszovot is. Szegény, azóta már elhunyt. Nem tudom, tudta-e, sejtette-e, hogy azokban a napokban Magyarországon ő volt a legnépszerűbb orosz. Mert a mi Bercink társa! És máris meg volt bocsájtva minden iskolai oroszóra, minden nyögvenyelős dolgozat. Jutott persze a dicsfényből Szaljut–6 űrállomás szemékyzetének, Leonyid Popov és Valerij Rjumin szovjet űrhajósoknak is.

Ne feledkezzünk meg Magyari Béláról sem! Ő volt a „kettes számú űrhajós”, a dublőr, akit egy döntés – ki tudja, ki és milyen szempontok alapján hozta meg – az örök második, a tartalék űrhajós szerepébe kényszerített. Ő is megkapta ugyanazt a kiképzést, átment ugyanazokon a teszteken. Aztán… Maradt a Földön. És később sem jutott el, oda, fel…

Azt nem tudtuk, mert akkor nem volt annyira publikus, hogy az űrrepülést Kádár János születésnapjára időzítették – szokás volt ez akkoriban. A Szovjetunióban a helyi potentátok úgy rendeltek párt és/vagy állami ünnepekre egy-egy űrrepülést, mint más helyeken a prímástól egy nótát.

Azt se tudtuk, hogy visszatéréskor, a földet éréskor rendesen odacsapták magukat űrhajósaink. Ismét csak: hála Istennek, nem sérültek meg. Ilyesmiről sem volt szokás akkoriban beszélni… Csak a diadalmas repülésről – azt már akkor se értettem, mi a bánattól diadalmas egy repülés –, meg a hősökről.

Ökölbe szorult kamaszkorunkban kaptunk egy álmot. Egy álmot, hogy magyar srác is kijuthat az űrbe, ki a csillagok közé. És ez csoda klassz volt. Bármelyikünk képes lett volna érte bepótolni az ellógott oroszórákat!

Persze, tudtuk, hogy mi sosem leszünk űrhajósok. De reméltük, hogy egyszer, talán, majd vénségünkre, utasként, eljuthatunk, oda fel. De az űrhajózási kedv csökkent, ahogy véget ért a két világrendszer közötti űrverseny. Ahogy az egyik, akkor még rendíthetetlennek vélt rendszer – a kommunista – dugába dőlt. Ez utóbbit a fene bánja, de az űrbe… Az űrbe, még így, ősz fejjel is azt mondom: bármikor indulnék. És a korosztályomból sokan vannak így, még akkor is, ha régi romantikát már felváltották a vénülő hétköznapok. De mi már úgyse…

De talán a gyerekeink, unokáink, dédunokáink. A Földön, mely végül is egy zárt rendszer, nem tartható fenn a világ végéig a fejlődés. Tán még az élet sem. Előbb, utóbb menni kell… Ha nem is mindenkinek, de a vándorok, hódítók, pionírok utódai mindenképp. És hiszem: lesznek ilyenek.

A srácok ma is hősnek tartják az űrhajósokat és a lányok csillogó szemmel néznek rájuk, még akkor is, ha cinikusabb, anyagiasabb lett azóta a világ. Mert van, amit semmilyen agymosással nem lehet kipucolni az emberek fejéből és ez az álom. A vágyakozás mindaz után, ami odakint, az űrben vár minket.

Magyari Béla 2018. április 23-án sajnos elhunyt. Neki már nem kívánhatok jó egészséget, hosszú életet, de Farkas Bertalannak, a „mi Bercinknek” igen. Ünnepeljen még nagyon sok évfordulót!

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Origo.hu.
Az "űrhajós" tévémaci: Fortepan 56218
Évszám: 1980
Orig: Rádió és televízió újság /Vörös Ilona felvétele