A nép egészsége az ország gazdagsága - hirdeti mindmáig a felirat Pripjaty városának kórházán. Úgysem olvassa senki a lakatlan szellemvárosban, ahová csak ritkán vetődik ember. Túl szennyezett a hely, túl közel van Csernobilhoz.

Harminckét éve, 1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor a csernobili atomerőmű négyes reaktora a berobbant gőz miatt kigyulladt. A robbanások következtében a reaktorblokk megsérült.

„Magyar nyelven első ízben Bedő Iván a Magyar Rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője, a BBC híre alapján jelentette be a katasztrófát:

„A szovjetunióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.”  - Az első magyarországi híradás a balesetről a Petőfi Rádióban 1986. április 28-án 21 órakor.” (Wikipédia)

Érdemes a dátumokra odafigyelni: csaknem 2 (azaz két) nap telt el az Esemény és magyarországi bejelentése között. Avagy: a tájékoztatás magasiskolája, arról nem is beszélve, hogy legfőbb érték az ember!

A katasztrófáról, áldozatairól számtalan cikk, könyv, film és megemlékezés született már azóta – és minden bizonnyal még fog is, különösen így, az évfordulók táján. Ezért most nem is magáról az „Eseményről” – ahogy akkoriban aposztrofálták – szeretnék írni, inkább egy rendszer tragikus hülyeségéről. És, hogy számunkra mit jelentett Csernobil. Az illúziók végét.

Kép: Justin Stahlman - Dodzsemek a pripjatyi vidámparkban (Wikipédia)

És most egy furcsát állítok: nem a reaktorban történt baleset volt ott és akkor az igazi nagy katasztrófa. Hanem, hogy a beidegződött kommunista reflexeknek megfelelően, megpróbálták elhallgatni. Úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az is legfeljebb egy egészen kicsit. Annyira, hogy nem is látszik… Mint a derék és rokonszenves struccok – akik mellesleg - a legendákkal ellentétben - sosem szokták a fejüket a homokba dugni.

Balesetek bármilyen munkahelyen előfordulhatnak, ezzel nem mondok sok újat. Azzal sem, hogy, ha egy atomerőműben történik az a bizonyos baleset – teljesen mindegy milyen okból -, akkor jóval nagyobb a hézag, mintha mondjuk egy cipészműhelyben.

Azon a napon és az utána következő időkben az egész szovjet rendszer vizsgázott. Pocsékul. A nehézkesen működő bürokrácia, a felelősség elkerülése, áthárítása megsokszorozhatta a károk mértékét. Világossá vált. ez így nem mehet tovább. A katasztrófa körüli, utáni intézkedések magukon hordozták a rendszer lényegéből fakadó visszásságokat.

Nem véletlenül mondta Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió akkori első embere:

„Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.”

Kép: Jason Minshull - A csernobili atomerőmű az egyik 15 emeletes pripjatyi panelház tetejéről fotózva (Wikipédia)

Akkoriban a húszas éveim elején jártam, túl a katonai szolgálaton – amely remekül alkalmas volt arra, hogy az ember kiismerje a szocialista rendszer működésének minden agymenését -, de még voltak illúzióim. Mert ugye, az akkori propagandában nap, mint hallhattuk, láthattuk, olvashattuk, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem úgy, mint a megállíthatatlanul a szakadék felé tántorgó kapitalista Nyugaton.

Hogy is szólt akkoriban, a szocialista tábor nem hivatalos indulójaként mindenütt dalolt Internacionálé?

„A múltat végképp eltörölni,
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!”

Ez átok jól hangzott. Mi, a kisemmizett csórók megindulunk és miénk lesz a világ. Melyik érző szívű kamasznak, fiatal felnőttnek nem tetszene az ilyesmi, főként, ha csóró proli? Mert a folyamatosan sulykolt, egyenlőségről szóló mesék ellenére pontosan tudtuk, hogy abszolút nem vagyunk egyenlők, mondjuk, egy … (A három pont helyére behelyettesíthető valami akkori potentát címe.) De pont ezért volt jó hallani, hogy a rendszer értünk van, értünk dolgoznak és majd, egyszer, majd mi is…

És ennek a legendának tett be végképp Csernobil. Olyan durván rántotta le a leplet egy hamis, hazugságra épült világról, hogy sokan bele is haltak. A katasztrófába. A következményeibe. Tán még most is vannak, akik az akkori robbanás következményeit nyögik. Jobbulást nekik!

Nekünk viszont ott volt az ékes bizonyíték: vezetőink számára semmik vagyunk. Még azt sem érdemeljük meg, hogy nyíltan figyelmeztessenek a veszélyekre. Kevesebb, mint egy héttel az „Esemény” után, nálunk, Magyarországon is felvonultak az emberek május elsején. Volt benne rizikó bőven. De sokkal fontosabbnak ítélték a valamiféle ideologikus alapokra épülő görcsös titkolózást, mint az emberek életét. És ezzel egy nem épp hízelgő végbizonyítványt állítottak ki magukról.

Mert az olyan rendszer, amelyben magasról tesznek a társadalom többsége fejére, nem állhat fenn sokáig. Az olyan rendszer, melynek vezetői le- és hülyének nézik az embereket, óhatatlanul bukásra van ítélve. Az már csak külön szerencse, avagy Isten ujja, hogy nem húzták túl sokáig, pár éven belül sorra be is dőltek az ún. „szocialista” országok és az egész addigi keleti blokk felbomlott.

És a felelősök?

Nem, nem azokra a balekokra gondolok, akikre rákenték az egészet.

Érdemes utánanézni – már ha valakit szórakoztat az ilyesmi -, hogy az atomerőmű irányítói között gyakorlatilag egyetlen hozzáértő szakember sem akadt. Még akinek voltak tapasztalatai atomerőművek működtetésében, az is más típusú, esetleg kisebb kapacitású berendezésekhez értett.

A kontraszelekció, a rendszer működésének iskolapéldája volt az erőmű vezetősége, amely olyan emberekből állt, akiknek jóformán lövésük sem volt, mit csinálnak. Csináltak is akkora galibát, hogy beleremegett a világ. Mégis, azt mondom, nem ők voltak az igazi bűnösök. A rendszer volt az. A rendszer irányítói. Akiket – természetesen – soha, senki nem vont felelősségre a történtekért. Pedig ha ez nem volt az emberiség elleni bűncselekmény, akkor nem tudom mi az.

Az a betonszarkofág még pár ezer év múéva is ott fog állni, toldozgatása, foltozgatása kései utódaink feladata lesz. Mert, kérem, a radioaktív sugárzás…

Így, harminckét év után, nem ragaszkodom, hogy bárkit vegzáljanak a történtekért. Mi több: még valami hálafélét is érzek. Mert leleplezték magukat. És azt a nyomorult rendszert, amelyben akkor éltünk.

És a város?

Mikor az embereket kitelepítették, a város, Pripjaty magára maradt. A különféle sugármentesítési kísérletek, műveletek ellenére mindmáig veszedelmes hely. Tán ennek köszönhető, hogy megőrizte a hetvenes-nyolcvanas éveinek szovjet városainak arculatát.

Megfejelve azzal, hogy az akkori – és a posztszovjet - mentalitás mementója is lett. Valamikor 1988 és 1990 között megkezdődött a város módszeres kifosztása, amely a 21. századra sem ért véget. Pedig alig maradt már ott valami. A „sztalkerek” vagy butaságból, vagy, mert csak egyszerűen tényleg nem érdekelte őket a veszély, szorgalmasan dolgoztak.

Kép: Carl Montgomery - Kilátás a Polisszija szállóból a főtérre (2007) (Wikipédia)

És látványosság is lett Pripjatyból, ahová időnként televíziós forgatócsoportok látogatnak el, hogy kellőképpen borzongató helyi riportokat tálalhassanak fel a tévénézők vacsorája mellé. Még turisták szervezett látogatásairól is értesülhettünk…

Ez már egy másik kor…

Forrás: Wikipédia
Nyitókép: Pepo Jiménez - Pripjaty, a szellemváros 2012-ben (Wikipédia)