Mikor I. (Szent) István Vazult, az unokatestvérét, aki fellázadt ellene, megvakíttatta, s a fülébe forró ólmot öntetett, igen kevesen fogadtak volna arra, hogy Vazul utódai még századokon át ülnek majd a magyar trónon.

Ez a kedves középkori szokás – vakítás, forró ólom - azt a célt szolgálta, hogy az okvetetlenkedőt az uralkodásra alkalmatlanná tegyék, már, ha kivégezni nem akarták. Vazul ennek ellenére – feltehetően – nem élte túl, vagy nem sokkal élte túl a tortúrát, mert a későbbiekben nem esik szó róla a krónikákban. Fiai, Levente, András és Béla –a három herceg apját a későbbi krónikások tévesen nevezték meg Szár Lászlóként, aki Vazul testvére volt - apjuk végzete után Lengyelországba menekültek.

Béla ott is ragadt Mieszko fejedelem udvarában, míg a két idősebb testvér tovább utazott a Kijevi Ruszba, hogy Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem vendégszeretetét élvezze. Hogy a vendéglátás mennyire lehetett szíves, az jól jelzi, hogy András elnyerte Anasztáziának, a fejedelem lányák kezét.

Közben, Magyarországon is gyorsan peregtek az események. 1038-ban meghalt Szent István, aki, nem lévén egyenesági örököse, Orseolo Ottónak, a velencei dózsénak és – ma már - bizonytalan nevű leánytestvérének (talán Ilonának hívták, de lehetett Gizella, esetleg Mária) fiát, Pétert jelölte meg örököséül. Péter akkora sikerrel uralkodott, hogy nem csak magyar alattvalói, de az utókor osztatlan ellenszenvét is sikerült kiérdemelnie. Mindmáig ő az egyik legnegatívabb megítélésű királyunk. Mondjuk, a maga részéről, mindent meg is tett ezért…

„Valamennyi birót, tekintetes urat, századost, országnagyot és méltóságot németekből és olaszokból teszek, és Magyarország földjét idegenekkel töltve be a németeknek adom birodalmúl.” – írta róla Kézai Simon Kézai Simon mester Magyar Krónikája című művében.

A magyar uraknak nyilván nem tetszett, hogy az elérhető javak idegen kézbe kerülnek, a köznép egy része meg nem nagyon lelkesedhetett Péter erőszakos hittérítő módszereiért. Az ifjú király egyvalamit azért átvett Szent Istvántól, folytatta a magyarság – nem okvetlenül békés eszközökkel történő - kereszténységre való „rábeszélését”. Péter nem is maradt meg sokáig a trónján, gyorsan kiderült: „szabad magyaroknak nem kell ilyen úr”. A lázadók elől német földre menekült, III. Henrik – akkor még német király, 1046-tól német-római császár – udvarába. Tőle kért segítséget a visszatéréshez.

Ezalatt, magyar földön, a főurak osztottal és szoroztak, azaz új király választottak. Első ízben, a magyar történelemben választott uralkodó került a trónra: Aba Sámuel.  Anonymus így írt róla: „Árpád vezér nagy földet adott Ednek és Edöménnek a Mátra-erdőben, ahol az unokájuk, Pata később várost épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő után Sámuel király is, akit kegyességéért Abának hívtak”.

Aba Sámuel nem az Árpád-házból származott, ahhoz mindössze annyi köze volt, hogy Szent István húgát vette nőül. A korabeli – vele szemben meglehetősen elfogult források – kunként emlegetik, de ez abban az időben jelenthetett bármilyen keleti eredetet. Akármilyen nemzetiségű volt is, az őt hatalomra juttatók hamar ellene fordultak. Pedig az 1042-es külhoni „erődemonstrációja” sikeresnek volt mondható, a becsúszott vereség ellenére is. A nyugat felé történő támadással feltehetően azt akarta megmutatni III. Henriknek, hogy a magyarokkal nem érdemes próbálkoznia, ezt a földet nem lesz olyan könnyű elfoglalnia, mint a csehekét és a lengyelekét.

Itthon viszont nagyot hibázott. Az a vidám ötlete támadt, hogy a főurakat és papságot is megadóztatja, visszaállítja a szabad közemberek Szent István előtti jogait. Az adóztatás mindig is rázós kérdés volt, ezúttal sem bizonyult másnak. Pont azok támogatását veszítette el, akik a trónra segítették. Az ellenfelei által szőtt összeesküvést ugyan felfedezte és – a Szent Gellért legenda szerint – csapdába csalta, majd kegyetlenül lemészároltatta őket. De külországban se volt népszerűbb: a német-római császár bábja, IX. Benedek pápa kiátkozta. Az egyházi átok pedig nem volt tréfadolog azidőtájt. Ha ez nem lett volna elég, a visszatérni kívánó Orseolo Péter rávette – nem lehetett túl nehéz dolga – III. Henriket, hogy haddal törjön Magyarországra, végezzen Aba Sámuellel és ültesse vissza őt „jogos” helyére, a trónra.

A szinte minden támogatóját elveszített Sámuelnek nemigen maradt esélye a győzelemre:

„Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, Isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere. Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában.” –írták róla a Képes krónikában.

Az akkoriak mégis inkább Pétert akarták… S ha lehet, még jobban bevásároltak vele, mint első ízben. Az még hagyján, hogy 1044-ben Fehérvárott Henrik személyesen ültette vissza Pétert a trónjára. De mikor 1045-ben pünkösd ünnepére ismét Magyarországra jött, a szent istváni utat teljesen elhagyó Orseolo Péter jelképesen, egy aranyozott lándzsa formájában átadta az országot Henriknek, azaz a hűbérese lett, a magyar föld pedig a német-római császár hűbérbirtoka.

Ez már tényleg sok volt mindenkinek…

Gyors egymásutánban két összeesküvést is szőttek Péter ellen. Az elsőt még sikerült lelepleznie, a másodikat - melynek egyik, ha nem fő szervezője a szentéletű Gellért, csanádi püspök volt - már nem. Ők Vazul fiait hívták haza, hogy újra Árpád vére uralkodjék az ország felett. A hívó szóra Levente és András 1046-ban indultak vissza, Magyarországra.

Közben kirobbant a Vata-féle – többnyire pogánylázadásként emlegetett – felkelés. Hogy ez mennyire volt „pogány” az már kétséges. Lehetséges, hogy csak az ellenszenves idegenektől akartak megszabadulni… Aztán, ahogy az gyakran előfordul ilyen helyzetekben: elfajultak a dolgok. Még Gellért püspök vértanúsága is ezeknek a lázadóknak „köszönhető”. 1046. szeptember 24-én esett áldozatul, a hegynél, mely máig a nevét viseli.

Péter, látva, hogy igencsak forró a lába alatt a talaj, ismét megpróbált lelépni az országból. A határnál érte utol András követe, hogy tárgyalásra hívja. Péter beleegyezett, más választása nem is igen volt, mert a határt akkor már a lázadók őrizték…

Aztán megint fordult a kocka: Zámolynál András emberei megpróbálták elfogni. Ugyan Orseolo Péternek nem sok támogatója maradt, de három napig kitartóan védekezett egy udvarházban, miközben sorra hullottak mellőle hívei. Végül elfogták. Egyes források szerint Vata kezébe került… Hogy többé ne kavarhasson gondot, alkalmatlanná tették az uralkodásra. Azaz megvakították. Ahogy ez dívott akkoriban…

Haláláról ellentmondásos információk állnak rendelkezésre. Az egyik verzió szerint már 1046-ban elhunyt, másutt azt állítják halála előtt még feleségül vette Bretiszláv cseh fejedelem özvegyét és 1059. augusztus 30-án adta vissza bűnös lelkét Teremtőjének.

Időközben Levente a legidősebb Vazul-fiú is meghalt. Róla úgy tartják, ő volt az utolsó Árpád-házi, akit nem kereszteltek meg, bár az is elképzelhető, hogy megkeresztelték, csak nem gyakorolta a hitet.  

Öccse, András, 1046 vége felé került a magyar trónra. I. Andrást – más névváltozatban I. Endrét - Fehérvárott a megmaradt három püspök koronázta királlyá. Királlyá avatásával nem csak ismét Árpád leszármazott uralkodott magyar földön, de az ősi örökösödési rend – senioratus vagy successio gradualis – is visszaállt.

Forrás: Wikipédia
Kép: I. Endre megkoronázása (Képes krónika)