Mi kellett a 18. század végén egy jó kis háborúhoz? Egy becsvágyó török szultán, egy sértett cárnő, no meg egy kalapos király. 

Abban az időben az oszmán birodalom dicsősége erősen leszállóágba került. Európai területei jórészét elveszítette. Ha valamelyik ambiciózusan múltba révedő szultánnak eszébe jutott, hogy felelevenítse a hajdani dicső napokat, csak még nagyobb ráfaragás lett a vége.

I. Abdul Hamid miután sikeren bemutatkozott a birodalom más tájain, mint hős hadvezér, úgy vélte ideje helyreállítani a török félhold dicsőségét Európában is. Hogy a háború még véletlenül se maradhasson el, mindjárt be is börtönözte az isztambuli orosz követet. Ezt II. Katalin orosz cárnő természetesen nem tűrhette, tehát ment is a hadüzenet, annak rendje és módja szerint. A lovagias II. József, derék kalapos királyunk, meg természetesen hagyta, hogy a cárnő őt is rábeszélje őt a hadba lépésre. Az pedig sajnálatos megszokás volt történelmünk jelentős részében, ha a Habsburgok háborúba mentek, a magyarok se maradhattak otthon.

Szüksége volt a kalapos királynak az ekkor már világhírű magyar huszárokra, hiszen még az amerikai könnyűlovasságot is a huszárok mintájára szervezték meg az Egyesült Államok függetlenségi háborújában.

A magyar huszárok vitézségével sose volt gond. Éppen ellenkezőleg. Míg az osztrák, német lovasság regulája úgy szólt, hogy a meghátráló katonát irgalom nélkül vágják le a társai, addig a magyar huszárt azért kellett megbüntetni, ha a támadási parancsra sem várva, lerohanta az ellenséget. Még a huszárok kedves mulatsága, a párviadal is tilos volt már azokban az időkben...

A háború, ha nem is viharléptekkel, de megindult.  Maga az osztrák császár vezette a fősereget, mely 1788. április 24-én bevette Szabácsot.

És itt nagyjából meg is állt a tudomány. Lehetséges, hogy ez II. József egy újabb reformötlete volt a hadviselésre – volt neki elég ötlete más téren is -, vagy valami rejtélyes haditerv része, de egészen augusztusig nem is történt semmi lényeges a háborúban, leszámítva persze a hadak ide-oda masírozását, aminek eredményeképp sikerült a birodalmi seregeket Dnyepertől az Adriáig szétszórni. Augusztusban is a törökök unták meg a meglehetősen egyhangú háborút – persze a résztvevőknek azért nem lehetett olyan unalmas -, és Juszuf nagyvezír hadai élén, a Bánságot célozta meg.

II József természetesen nem hagyhatta, hogy a törökök birodalma területén ügyködjenek, még feltámad bennük a nosztalgia és maradni akarnának… Ismét úgy százötven évet… Százezres seregével vonult a török ellen. Közben híre jött, hogy egy török sereg a Vaskapun át a császáriak hátába akar kerülni, ezért az osztrák hadak Karánsebes mellett táboroztak le. Több felderítő csapatot és szétküldtek, hogy pontos információt szerezzenek az ellenség helyzetéről. Az ilyen akciókból természetesen nem maradhattak ki a magyar huszárok sem…

Törököt ugyan nem sikerült találniuk semerre, azt viszont felfedezték, hogy a Temes hidjánál bizonyos oláhok és cigányok pálinkát árulnak. Meg is kóstolták annak rendje és módja szerint, valamint – nem voltak ők irigy fiúk! – a hadnál maradt bajtársakra gondolva, hadifogságba ejtettek néhány hordónyi nedűt.

Szeptember 20. éjjelén aztán a táborban vigadtak a huszárok. Természetesen a szomszédos egységek, kiszáradás határán álló hadfijai sem akartak kimaradni a jóból, ezért részt kértek a mulatságból. Ez volt a hiba… A magyar huszár nem sajnálta a kenyerét, megtörte és a felét odaadta a kolduló „bajtársnak”. De itt pálinkáról volt szó! Mit okvetetlenkedik az a fránya német?

Hogy melyik száraz torkú „kérelmezőnek” támadt az a tréfás ötlete, hogy ha a levegőbe lövöldöznek, és azt ordibálják, hogy „Turci! Turci!” („Törökök! Törökök!”), akkor majd a magyar huszárok odahagyják a pálinkát, azt ma már nem tudni. Mindenesetre kipróbálták… Nem volt egy nagy idea…

A huszároknak több se kellett. Ha itt a török, akkor csülökre fiúk! És neki!

A teljes és totális zűrzavarhoz állítólag még az is hozzájárult, hogy a német „Halt! Halt!” („Állj! Állj!”) kiáltásokat félrehallotta a monarchia soknemzetiségű fiaiból verbuvált sereg, azt hívén, hogy „Allah”-ot ordítva tör rájuk a gaz török, veszett csatározásba fogott. Önmagával.

Ha ez még nem lenne elég gond, a tüzérség parancsnoka – szintén pánikba esve, hogy jő az ellen – egymás után vezényli a sortüzeket. A kartács meg nem kímél senkit… Csak azért nem sikerült teljesen szétlövetnie az sereget, mert a kétségebesés nagy úr, a tűzérek is szétfutottak riadalmukban.

Alig egyetlen éjszaka alatt sikerült magát szétvernie az osztrák császár hadának. Állítólag maga II. József is alig tudott kimenekülni a fékevesztett ütközetből, melyet kétségbevonhatatlanul az ő hadai nyertek meg. Más nemigen járt arra…

A napok múltán a csata helyszínére érkező török lovasság meglepve tapasztalhatták, hogy győztek. Pedig nem is jártak arra... A források szerint tízezernyi birodalmi katona hevert holtan vagy sebesülten, az ott feledett hadiszerszámok ágyúk körül.

A törökök röhöghettek a markukba, ennél könnyebben, ekkora diadalt még nem arattak, mióta világ a világ.

És a csata utóélete?

II. József a háborútól várta pozíciói megerősödését és az elégedetlenkedők elhallgatását. Ez nem jött be. A kincstár továbbra is kongott az ürességtől, és karánsebesi kudarcon kívül még járványok is tizedelték seregét. A teljes katasztrófa elkerülését egyedül Ernst Gideon von Laudon tábornoknak köszönhette, aki a következő évben már sikeres hadjáratot vezetett a török ellen. Ő maga viszont, a táborban szerzett betegségben 1790. február 20-án elhunyt, miután szinte minden Magyarországra vonatkozó rendeletét visszavonta.

Az 1791-es szisztovói békét már az új uralkodó, II. Lipót kötötte meg III. Szelimmel, aki szintén új fiú volt a trónon.

Források: Bánlaky József - A magyar nemzet hadtörténelme; Rubicon.hu; Wikipédia; Somogyihuszarok.hu; Index.hu; Napiszegyen.blog.hu; Csatacserkesz.blog.hu
Kép: II. József és katonái 1787-ben (Wikimedia Commons)