1939. november 30-án, alig három hónappal a II. világháború kitörése után Észak-Európában is „feldübörgött a villámháború”. Igaz ezúttal egy kicsit másképpen… A szovjet csapatok indultak meg Finnország ellen.

A casus belli – a háborús ok – pont akkora kamu volt, mint mikor a náci Németország lerohanta Lengyelországot. Akkor a gleiwitzi rádióállomást támadták meg lengyel milicistának öltözött németek, hogy bizonyíthassák: nem ők akarták ezt a háborút, de kénytelenek lépni, mert a lengyelek „provokálták” őket.

Az oroszok kicsit egyszerűbben oldották meg a feladatot – talán nem akadt a környéken rádióállomás - november 26-án végrehajtották a később mainilai incidens néven elhíresült provokációt. Nem túl fantáziadúsan, kicsit megágyúzták a finn határtól mindössze 800 méterre lévő, de szovjet területen fekvő Mainila települést. Természetesen Sztálin generalisszimusz és az ő Vörös hadserege nem tűrhette, hogy a „gaz imperialisták” békés szovjet állampolgárokra lövöldözzenek, fenyegetve a proletárdiktatúra „fényes” eredményeit.

És megindult a már az első világháborúban elhíresült orosz gőzhenger. Tehették nyugodtan, hiszen az 1939. augusztus 23-án a németekkel megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében Európának ez a része szovjet érdekszférának minősült.  (Mintha ez a „szovjet érdekszféra” kifejezés a háború után is felbukkant volna…)

A balti köztársaságok már engedtek a szovjet nyomásnak. Szeptember 27-én Észtország, október 6-án Lettország, 11-én pedig Litvánia írt alá „segítségnyújtási” szerződést a Szovjetunióval, amelyet nem sokkal később persze katonai megszállás követett.

Csak a finnek nem adták be a derekukat… Bár maguk sem hitték, hogy az oroszok lerohanják őket, mégis már a Szovjetunióval folytatott tárgyalások kezdetén elrendelték országukban az általános mozgósítást.

Sztálin ugyan még egy látványos gesztussal hivatalos bocsánatkérésre szólította fel a finn kormányt, amely azonban nem engedett. Hiszen tudták, hogy ők mainilai-ügyben teljesen vétlenek…

De kit érdekelnek ilyen apróságok?

A szovjet hadvezetés öt irányból támadva egy hét alatt akarta lerohanni Finnországot – a német Blitzkrieg mintájára. Csak éppen arról az apróságról feledkeztek meg, hogy a villámháborúhoz nem elegendő a hihetetlen ember és hadfelszerelés-fölény. Nem árt, ha olyan tábornokok vezetik a csapatokat, akik tudják is, hogy mit akarnak csinálni. A Vörös hadsereg legtapasztaltabb tisztjei azonban nem sokkal a háború előtt estek áldozatul a sztálini „tisztogatásoknak”. Attól pedig, hogy valaki „politikailag megbízható” egyáltalán nem biztos, hogy a hadvezetéshez is konyít valamit…

Talán ez volt az egyik titka annak, hogy a mintegy 175 ezer fős finn hadsereg – nem voltak valami fényesen kiképezve, sokuk még tankot sem látott – váratlanul kemény diónak bizonyult és nem az a bizonyos „Mannerheim-vonal”…

Maga Mannerheim tábornok, a finn erők parancsnoka így nyilatkozott a híres védvonalról:

„Az az előnytelen benyomás, amely a Szovjetunió haderőinek teljesítményeiről alakult ki, veszélyeztette az uralkodó körök tekintélyét, és ellensúlyozásként propagandát igényelt. Így aztán az oroszok még a háború időszakában forgalomba hozták a »Mannerheim-vonalról« szóló mesét. Azt állították, hogy védelmünk a földszorosban rendkívül szilárd és a technika legújabb vívmányai felhasználásával vasbetonból megépített vonalra támaszkodik, amelyet a Maginot és a Siegfried vonalakkal kell összehasonlítani, s melyhez hasonlót még egyetlen hadsereg soha át nem tört. Az oroszok által végrehajtott áttörés „haditett, amelyhez hasonlót a hadtörténelem nem ismer”, hogy idézzek az egyik hivatalos orosz nyilatkozatból. Ez üres beszéd, a dolog állása egészen más volt. (...) valóban létezett védelmi vonal, de azt csak néhány állandó, egymástól távol eső erős géppuskafészekből és javaslatomra elkészített további kb. húsz támpontból állt, köztük húzódó lövészárkokkal, állások, amelyeknek egyáltalán nem volt mélysége. Ezt a vonalat nevezte el a nép Mannerheim-vonalnak. Állóképessége katonáink kitartásából és bátorságából eredt.”

És a külföld? A Nyugat? A segítség?

A világ közvéleménye rokonszenvezett ugyan a hazájukat védő finnekkel, de konkrét segítség alig valahonnan érkezett. Az európai nagyhatalmaknak megvolt a maguk baja, Nagy-Britannia és Franciaország már hadban állt Németországgal. Ez volt a „furcsa háború” időszaka.

Önkéntesek érkeztek azért több felől is, akár a spanyol polgárháborúba. Azonban csak Magyarország küldött önkénteseket olyan szervezett egységben, ahogy azt a finnek kérték.

A magyar katonák március 2-án érkeztek meg Finnországba - – Kémeri Nagy Imre főhadnagy vezetésével -, egy hónapos magyarországi kiképzés, majd hosszú, az egész európai kontinenst nyugatról megkerülő út után. A magyar önkéntesek Nyugat-Európában különvonaton utaztak, mint „sítáborba tartó turisták”. Fegyvereket nem vittek magukkal, de a magyar kormány más utakon összesen 1 millió pengő értékben küldött hadfelszerelést, hadianyagot Finnországba.

Magyarországon a nem hivatalos körökben is segélyakció indult. Például az akkor már világhírű Szent-Györgyi Albert professzor - a finn nemzet támogatására, a háború miatt szenvedők részére -, a Nobel-díjként kapott 208 gramm súlyú és 66 milliméter átmérőjű aranyérmét adta oda. Ez esetben nem az arany fizikai mennyisége, súlya számított. Hanem, amit jelképezett…

A Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója, gróf Zichy István javaslatára Wilhelm Hilbert helsinki vállalatigazgató megváltotta a híres érmet és a múzeumnak adományozta.

De a magyar zászlóalj – 344-en voltak csupán – nem sokat lendíthetett a helyzeten…

Eredetileg ugyan ennek a sokszorosa volt a jelentkezők száma, de az önkénteseknek szigorú feltételeknek kellett megfelelniük: büntetlen előélet, letöltött katonai szolgálat. Érthető okokból azt is vizsgálták, hogy a jelentkezőnek nincsenek-e kommunista kapcsolatai…

Dávid nem sokáig állhatott ellent Góliátnak…

A téli háború - melynek borzalmait Curzio Malaparte olasz író Kaputt című regényében örökítette meg – a tavasz beköszöntével véget ért. „Finnország 1940. március 12-én Moszkvában kénytelen volt aláírni a súlyos feltételeket, mert a háborúban kimerült, állásainak védelmére a tavaszi olvadás után nem lett volna képes a hatalmas háttérgazdasággal rendelkező Szovjetunióval szemben. Területének 10%-áról, mintegy 40 000 négyzetkilométerről kellett lemondania. Az ott élő mintegy félmillió embert Finnország más területeire telepítették, vigyázva arra, hogy a közösségeket, családokat ne szakítsák szét. Bár a fentiek a trianoni békeszerződéshez képest enyhének tűnhetnek, de az elcsatolt területek miatt az ország stratégiai helyzete nagyon meggyengült.” (Wikipédia)

A békekötés után a magyar katonák határőrizeti feladatokat láttak el. Az önkéntes zászlóaljat Mannerheim tábornok is meglátogatta, többeket - köztük Kémeri Nagy Imrét, akit századossá is előléptetett -, is kitüntetett. A magyar zászlóalj végül 1940 májusában térhetett vissza Magyarországra. Budapesten Teleki Pál miniszterelnök fogadta a hadból megtérő katonákat.

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu;
Kép: Sítalpas finn katonák a téli háborúban