1956. november 6-án este Kádár János egy szovjet harckocsiban, Marosán György pedig egy páncélautóval Budapestre indultak, kíséretük a 60. Szovjet Légvédelmi Tüzérosztály 419. Légvédelmi Tüzérezred 3. ütegének egyik szakasza volt Usakov hadnagy vezetésével. A konvoj november 7-én hajnalban érkezett a Parlamenthez. A Szovjetunió 16 hadosztállyal és 2000 harckocsival szállta meg Magyarországot. 

Már az időpont sem lehetett véletlen. A későbbiekben megszokhattuk, hogy a szovjet párvezetés szerette valami extra látványossággal - például: űrhajók fellövése – ünnepelni a nagy szovjet ünnepeket. És mi lehetne nagyobb ünnep egy hazugságra épülő diktatúrában, mint a "forradalom" napja? Amely eredetileg, az Oroszországban akkor használatos Julián-naptán szerint október 25-én volt, csak a naptárváltás – végre átálltak ők is a világszerte használt Gregorián-naptárra - után került át november 7-ére.

„Az egy szovjet tankban Budapestre érkező Kádárt egyenesen az Országházba vitték, az első hónapokat feleségével együtt szovjet tanácsadók ellenőrzése mellett a szovjet tankokkal körülvett épületben töltötték, a merénylettől is tartó szovjetek csak a helyzet megszilárdulása után engedték át fokozatosan a gyakorlati irányítást Kádár és bábkormánya kezébe.” (Wikipédia)

„A szabadságharc legtovább kitartó harcosai a csepeli ellenállók voltak, akik a hozzájuk csatlakozó légvédelmi üteg tucatnyi légvédelmi ágyújával még napokig védték a déli bevezető utakat.

Csepel november 11-i elfoglalásával a szovjet csapatok a fővárosban felszámolták a fegyveres ellenállást. Ekkor mondta el Kádár János november 4-e utáni első rádióbeszédét, amelyben a felkelést levertnek nyilvánította. Ezzel összhangban a Népköztársaság Elnöki Tanácsa formálisan ekkor mentette fel a Nagy Imre-kormányt, választotta meg a Kádár-kormányt, és ezen döntéseit a Magyar Népköztársaság hivatalos lapja, a Magyar Közlöny Budapest, 1956. november 12., hétfői keltezésű 93. számában Dobi István s. k., a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke és Kristóf István s. k., a Népköztársaság Elnöki Tanácsának titkára aláírással közzétette.” (Wikipédia)

Konyev marsall, a Varsói Szerződés haderejének főparancsnoka személyesen irányította az 1956-os forradalom leverését „Forgószél-hadművelet” keretében.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” (Albert Camus, francia Nobel-díjas író)

Albert Camus, francia Nobel-díjas író

És ugyanő, Albert Camus így emlékezett meg a magyarokról és a szabadságharcról a forradalom évfordulóján „A magyarok vére” című írásában:

„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe — a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futball szurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.

Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai kereszténynek mondták magukat.

A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérjea nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben. És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullni — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.

A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.

Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet — bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.

A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, sőt azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk — miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”

Forrás:Wikipédia; Blog.poet.hu.
Nyitókép: Budapest, V. kerület, Szabadság tér szemben a modern stílusú épületben a Szabadság téri Református Egyházközség, a Hazatérés temploma. Jobbra az egykori Tőzsdepalota, a későbbi MTV székház.
Évszám: 1956
Fortepan 101415
Orig: Magyar Pál