…mi, a kései utódok magyarnak valljuk az 1848-49-es szabadságharc minden hősét és vértanúját, mindegy milyen tájon születtek. A nemzetért, az országért harcoltak, szenvedtek és haltak meg. 

Szó nem volt Aradon tisztességes tárgyalásról, igazságos ítéletekről, mint ahogy a többi perbefogott és elítélt vértanú esetében sem. Jól járt az, aki hosszú évekig tartó, kemény várfogságot kapott, vagy épp elkobozták a vagyonát. Szerencsés volt, aki külföldre menekülhetett és száműzetésben élhette le életét.

Az osztrák császár, - Ferenc József akkor még nem volt magyar királlyá koronázva - alaposan kimutatta a foga fehérét, nem büntetett, hanem bosszút állt. Igen, ez a valóság, a színes szélesvásznú, romantikus filmek hőse, Sissi szívének elrablója valójában egy véreskezű gyilkos volt. Na, jó, egy Habsburg uralkodótól a magyarok sosem vártak valami sokat – szereztek elég tapasztalatot róluk a korábbi századokban -, de a kicsit sem kedves Ferenc Jóskának sikerült mindet alulmúlnia.

„Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.”

- írta róla Illyés Gyula Október című versében.

A sértett császár, aki ellen fellázadtak, akit finoman fogalmazva kiakolbólítottak egyik országából, kisszerű, pitiáner bosszút állt, mint egy sértődött házmester. (Elnézést a házmesterektől, velük semmi bajom!) Dühét nyilván csak tetézte, hogy magában, birodalma minden erejével nem igazán tudott boldogulni a szabadságharccal, leveréséhez külső segítséget kellett kérnie, futhatott az orosz medvéhez.

 És azok a fránya magyarok még arra is képesek voltak, hogy végső sértésként inkább az oroszok előtt tették le a fegyvert, nem az ő diadalmas hadait részesítették ebben a megtiszteltetésben. Kemény üzenete volt ennek a császár számára:

Nem te, nem a te seregeid győztek le minket, egy olyan erőnek adtuk meg magunkat, amivel nem boldogulhattunk.

És az oroszok bár hangzottak el ígéretek a részükről az ellenkezőjére, némi habozás után csak kiszolgáltatták foglyaikat a dühöngő császárnak, azaz hű lakájának és tettestársának, Haynaunak.

„…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”

- szólt Ferenc József utasítása a beszédes gúnynevű bresciai hiénának. Haynau már bizonyított. 1849. áprilisában leverte az olaszországi Bresciában az osztrák uralom ellen lázadókat és különösen kegyetlen megtorlásokat alkalmazott velük szemben. Olyan keményen járt el, hogy cselekedetei széleskörű nemzetközi tiltakozást váltottak ki. De a véreb nem kapott urától dorgálást, ellenkezőleg. Joseph Wenzel Radetzky az itáliai császári-királyi haderő főparancsnoka levélben dicsérte meg „kiváló” munkájáért.

És a császár nem csalódott kreatúrájában.

Minden ítéletet Haynaunak kellett ellenjegyeznie a császár nevében, tetszése szerint enyhíthetett volna rajtuk, adhatott volna kegyelmet, de ez persze fel sem merült. Csak a súlyosbítás… A „rebelliót”, a „felségárulást” – hol volt itt felség? – dühödten torolták meg, olyan kegyetlenséggel, mely szerte a világban undort és megvetést szült. Annyira, hogy évekkel később, mikor Haynau Londonban járt, az ottani felháborodott polgárok, munkások tettleg inzultálták, úgy kellett elmenekülnie, hogy mentse a bőrét.

Minden aradi ítélet, minden ítélet mely a szabadságharc után született, bárhol az országban, a bosszúról szólt.

Batthyány Lajos az első felelős miniszterelnök sem úszhatta meg. Őt az olmützi haditörvényszék csak börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélte, de ez a bécsi vérszomjasoknak kevés volt. Az ítéletet halálra változtatták. De még így is, a hadbíróság kegyelemre ajánlotta. A császárnak a kegyelmezéshez nem fűlőtt a foga, de ahhoz sem, hogy rajtaragadjon: nem kegyelmezett. Hát Pestre szállították a volt miniszterelnököt. Ott pedig Haynau szemrebbenés nélkül tette a dolgát, hagyta jóvá, erősítette meg a halálos ítéletet.

A legszebb az egészben az, hogy Batthyány Lajost 1848-as tavaszi-nyári tetteiért vonták felelősségre, teljesen törvénytelenül. Hiszen Magyarország csak a Ferdinánd császár 1848. október 3-án kiadott manifesztumai után számított „lázadó országnak”. De az ilyen apróságok a hatalom részéről senkit sem érdekeltek…

Koncepciós perek voltak ezek a javából, korukat messze megelőzőn, előre lezsírozott ítéletekkel. Kegyetlennél kegyetlenebb ítéletekkel. És mindegy volt, honnan jött, honnan származott a vádlott, lázadó magyarként tekintettek rá.

Ahogy mi, a kései utódok is magyarnak valljuk az 1848-49-es szabadságharc minden hősét és vértanúját. A nemzetért, az országért harcoltak, szenvedtek és haltak meg.

Örök dicsőség és tisztelet nevüknek!

Kép: Az aradi vértanúk Barabás Miklós litográfiáján:
Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos.

Forrás: Wikipédia