mondta valaki, az anekdota szerint, Rajk Lászlónak és társainak az 1956. október 6-án tömegdemonstrációnak is beillő újratemetésén. 

„Megrendülten értesítjük a mélységes bánatunkban velünk együtt érzőket, hogy az 1949-ben 40. életévében mártírhalált halt Rajk László exhumált földi maradványait a Kerepesi úti temetőben helyezzük örök nyugalomra. Soha el nem múló örök szeretettel kísérjük utolsó útjára.  (A gyászoló család.)”

Jelent meg az értesítés a Szabad nép akkori számában.

Minden tiszteletem a gyászoló családé! És általában minden gyászolóé.

Azoké is, akik pont Rajkék miatt gyászoltak.

Mert akiket akkor újratemettek, korántsem voltak ártatlanok.

Ártatlanok voltak abban, amivel Rákosiék megvádolták őket, de ügybuzgó – és sajnos – eredményes kiszolgálói, vezetői voltak az országot, nemzetet megnyomorító leninista-sztálinista rendszernek. Van egy régi mondás, miszerint a forradalom felfalja gyermekeit és rájuk vonatkozóan, ez nagyon bejött. Bebizonyosodott, hogy hiába a kommunista rendszer lelkes kiszolgálása, az eszme mindenekfölött valóságának hirdetése. Pont olyan jeltelen sír vár a rendszer mindenhatónak vélt korifeusaira is, mint ellenzőire, ha úgy hozza politikai széljárás.

Kommunista berkekben akkor éppen ilyen szelek fújdogáltak, a rendezők – nevezzük csak így a mindig háttérben maradó, névtelen, de nagyhatalmú kavarókat – úgy látták jónak – természetesen csak az ügy érdekében! -, hogy rendeznek egy nagyszerű színjátékot, beismerésről, bűnbánatról, az akkori divat szerint: önkritikát gyakorolva. Avagy ismét előadjál a totális kamu magasiskoláját.

És nem voltak szégyenlősek…

Az ünnepek, emléknapok kisajátításának jegyében, kicsit sem véletlenül, október hatodikára tették az újratemetést, a nemzet gyásznapjára, az aradi tizenhármak és a kivégzett első magyar miniszterelnök napjára. Államosítani, szép bolsevik vörösre változtatni akarták ezt is…

Színjáték és propaganda volt minden pillanata az eseménynek, az is mikor a megjelent – egyes források szerint százezres, mások szerint kétszázezres – tömeg előtt a sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla az egész sztálinista korszak temetéséről beszélt. Még véletlenül sem a kommunizmus temetéséről…

De mondott ott beszédet Apró Antal, Münnich Ferenc, az NKVD – a szovjet kém- és terrorszervezet hajdani ezredese – és mások is. Ment a mea culpázás, és belengetése annak, hogy eztán majd minden másképpen lesz.

Minden másképpen lesz, csak épp a kommunista rendszer marad meg magyar országon és továbbra is mi fogjuk vezetni, a párt élcsapata.

Az ilyesmi mindig bejön – vélték a rendezők.

És majdnem igazuk is lett…

Bár biztosan voltak a megjelent tömegben elegen, akik úgy vélték, hogy megette a fene ezt az egész rendszert, de a többség ott is, országszerte is még mindig csak a rendszer reformjában gondolkodott.

Mintha meg lehetne reformálni valamit, aminek már a kiinduló alapja is hibás! Azt legfeljebb az ablakon lehet kihajítani, de ezt akkor még csak a kisebbség ismerte fel.

Tán még azok a fiatalok, egyetemisták sem kérdőjelezték meg a rendszer alapjait, akik a temetés után rendeztek egy kisebb tüntetést. Hiszen még ők is éltették Titot a jugoszláv követség előtt, mintha nem lett volna ugyanakkora gazember, mint más országbeli kollégái!

És az Andrássy út 60. – az ÁVH rettenetes székháza – előtt el merészelték mondani József Attila Levegőt című versét:

"Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg."