Világosnál 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert Görgey Artúr honvédserege az orosz cár csapatai előtt. De a magyar szabadság még nem ért véget. Az utolsó bástya kitartott még…

Klapka György honvédtábornokot 1849. május 21-én nevezték ki a komáromi vár és várőrség parancsnokának. Az új parancsnok nem ült meg a maga idejében bevehetetlennek tartott erődítményben. A nyárasdi csatában (június 21-22) ő irányította a magyar csapatokat, majd részt vett a győri ütközetben is. A második komáromi csatában (július 2-án), Görgey sebesülése után ő vette a hadsereg parancsnokságát. Klapka vezette július 11-én azt a – sikertelen - áttörési kísérletet is, mely harmadik komáromi csataként, szabadságharc legvéresebb legtöbb áldozattal járó ütközeteként vonult be a történelembe.

A Görgey-féle fősereggel elvonulása után, augusztus harmadikán ismét kitört Komáromból, szétverte az ostromzárat, majd lendületből Pozsonyig űzte vissza a császári sereget, közben pedig biztos, ami biztos megszállta Győrt is. A székesfehérvári sikeres felkeléssel így újra jelentős területek kerültek magyar kézre.  Lehetősége nyílt tovább erősíteni Komárom védelmét, újabb öt honvédzászlóaljjal egészítette ki a védősereget.

A világosi fegyverletétel után egy héttel, augusztus huszadikán ismét teljessé vált a Komárom körüli ostromgyűrű. Az osztrákok követelték, hogy a világosi példát követve, Klapka csapatai is tegyék le a fegyvert. Ezt visszautasították, viszont a Gyulai Ferenc osztrák hadügyminiszterrel megállapodtak arról, hogy a várból ellenőröket küldhetnek ki Arad és Nagyváradra, hogy megbizonyosodhassanak: valóban nem maradtak már magyar harcoló egységek.

Szeptember 1-én az ellenőrző követség visszatérte után, mikor már nyilvánvaló volt, hogy Komárom a magyar szabadság utolsó bástyája, a haditanács döntése nyomán béketárgyalásokba kezdtek. Az osztrákok értesülvén feltételeikről, finoman fogalmazva is tajtékoztak a dühtől. Szerepelt ezek között a teljes amnesztia a szabadságharc valamennyi résztvevője számára, az ország egész területén, valamint számos, az ország jövőjét érintő politikai követelés is.

A feltételeket természetesen nem fogadták el. Az ostromló sereg létszáma viszont egyre növekedett az újonnan érkező erősítésekkel. Szeptember 11-én Hajnau – van-e magyar ki e nevet nem ismeri – már feltétel nélküli kapitulációt követelt, arra hivatkozva, hogy már Pétervárad is megadta magát, semmilyen más harcoló magyar egység nincs már a birodalom területén.

Az osztrákok sorozatban több támadást is intéztek a vár ellen, de az ostromkísérleteket rendre visszaverték. Az utolsó fegyverben lévő honvédek állták a harcot. A szabadságharc utolsó katonai összecsapása 1849. szeptember 25-én zajlott le.

Az osztrákok belátták, Komáromot csak hihetetlen ember és anyagi áldozatok árán vehetnék be, hosszas ostrom után. Ehhez pedig nem fűlött a foguk…

A vár átadásáról szóló, az osztrákok által mindközönségesen csak „hódolati szerződésnek” nevezett dokumentumot végül 1849 szeptember 27-én írták alá, Haynau harkálypusztai főhadiszállásán. Ebből már kimaradtak a politikai feltételek és az ország egészére vonatkozó amnesztia, de továbbra is szerepelt a szerződésben a komáromi várőrség és az erődben tartózkodó valamennyi védőt megillető közkegyelem és menlevél.  A fegyverletétel után a honvédek szabad távozása – akár külföldre -, tiszteknek a kardjuk megtartásával. Ezek a menlevelek abban a vészterhes időben, Haynau rémuralma alatt nagyon sok ember – például Jókai Mór – életét is megmentették.

1849. október másodikán Klapka György megtartotta utolsó seregszemléjét és a végsőkig, mi a több a végsők után is kitartó honvédsereg megkezdte a fegyverletételt. Október negyedikén az utolsó egység utolsó katonája is megvált fegyverétől. A magyar szabadságharc véget ért.

Kép: F. Werner - Komárom ostroma, 1849

Források: Wikipédia; Mult-kor.hu; Rubicon.hu