A történelem – vagy az ember - néha fura vicceket csinál. Van, amikor egy emlékmű sorsa ugyanolyan kalandos, mint maga az esemény, melynek emlékezetére állították. Hallották már hírét a zajkányi csatának? És a zajkányi emlékműnek? Nem? Akkor mesélek…

A zajkányi csata az egyszerűbb eset, maradtak róla feljegyzések az egykori annalesekben. 1442. szeptember 6.-án Hunyadi János a Vaskapu-hágóban 15.000 fős seregével tönkreverte Sehabeddin beglerbégnek jelentős túlerőben lévő, mintegy 80.000-es, Erdélybe betörő hadseregét. Ez eddig tiszta sor, a törökverő Hunyaditól ezt szinte el is várjuk. Annál érdekesebbek a későbbi események…

1896. szeptember 6.-án, a Millenium alkalmából, a csata 454. évfordulója tiszteletére, Hunyad vármegye 4. méter magas, buzogányt formázó emlékművet állíttatott - Zajkány és Paucsinesd falvak között - a dél-erdélyi hágóban, a 669 méter magas, Vámoszajány nevű hegy csúcsán.

Az emlékműre ez a felirat került:

„Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében.”

Ebben az időben, Hunyad vármegyében, a környező hágókban még öt hasonló emlékművet emeltek. Az I. világháború utáni román megszállás ideje alatt négyet leromboltak, az ötödiket a múlt század hatvanas éveiben érte utol végzete, Ceaucescu országlása alatt. A Conducător, a Kárpátok Géniusza sosem volt rest egy jó kis rombolás elrendelésére, főleg, ha magyar vonatkozásai is voltak az ügynek.

És itt kezdődnek az utolsó, a zajkányi emlékmű kalandjai, az igazi kalandok… Mert oly mókás világban élünk, ahol még egy emlékműnek is lehet fordulatos sorsa.

A zajkányi emlékművet 1992. június 22.-én erőgépek segítségével döntötték le ismeretlen tettesek. Az ügyben indított vizsgálat eredménytelenül zárult. Az emlékmű négy méteres, buzogány formájú vasoszlopa szőrén-szálán eltűnt. Nem is került elő, csak egy esztendő múltán, mikor a közeli osztrói tóban belebotlott valaki a vízbe süllyesztett oszlopba.

Innen – kiemelése után – a várhelyi múzeumba szállították. A múzeumból - nagy valószínűséggel immár végleg - 1994 novemberében kélt lába. A tettes – vagy tettesek – azóta is ismeretlenek… Külön érdekessége az ügynek, hogy a helyi rendőrség, a múzeum közvetlen szomszédságában van…

Kis internetes nyomozásom itt véget is ért és visszatértem a való világba. Mivel amolyan járt-kelt embernek számítok, széles körű ismeretséggel rendelkezem a társadalom számos szegmensében. Gondoltam szakemberhez fordulok…

K. Lajcsi többszörösen elismert, illegális színes- és egyéb fém begyűjtőhöz kerestem meg, felvilágosításért. Ő készségesen állt rendelkezésemre:

- Húzós buli ez, tesókám – fejtegette. – Nem az a nagy szám, hogy azt a félreeső emlékművet megborították! Ilyen ügyletekhez mindig le lehet akasztani valahonnan, valamilyen kisebb munkagépet, ha muszáj. De egy múzeumból elvinni, egy ekkora darab vasat! Ez húzósabb ügy! Ehhez nem sámli logisztika kell! Egy négy méteres buzogányt nem lehet beletenni egy talicskába és csak úgy, eltolni… Pláne a hatóság orra előtt! Csak azt tudnám, mi volt a biznisz ebben? A vasnak nincs valami jó ára a piacon…

Ennyi a zárkányi emlékmű története. Akár egy kalandfilm… De a valóság ezúttal is überelte a kitalált sztorikat. Itt, a huszonegyedik században, nagyjából Közép-Európában.

Csak megjegyzésként, a végére. Akkor is, ha egyesek majd meg akarnak kövezni érte. Az alábbiak természetesen nem a Hunyadi-emlékműre vonatkoznak! Azért tényleg vérzik a szívem…

Az emlékműveket valaki, valamiért felállította, pont oda, ahol épp találhatók. Maradjanak is ott, még akkor is, ha olyan szellemiséget képviselnek, amivel messzemenően nem értek, nem érthetek egyet. Mert ezek a műtárgyak magukban hordozzák a történelmet. Azok gondolkodását, érzelmeit, akik ezeket az alkotásokat emelték. Néha többet elárulnak egy hajdani korról, mint egy több kötetes szakmunka. Személy szerint még az ellen sem lenne, ha Sztálin szobra – melyet hirtelen és jogos felindulásból, egy kisebb népünnepély keretében ledöntöttek apáink -, még mindig ott álldogálna a Liget szélén. Legalább elmesélhetném valami ifjoncnak:

- Nézd, itt állt hajdan a Magna Domina Hungarorum (Magyarok Nagyasszonya) templom, a Regnum Marianum temploma. És egy bolond korban, ahelyett, hogy helyreállították volna a háborúban megsérült épületet, lerombolták és ezt az ocsmányságot állították a helyére, egy tömeggyilkos tiszteletére. Hát nem nagy marha az ember?

Zajkány felé már magyar szót se nagyon hallani. A 2002-es népszámláláskor a falu 186 lakosa közül 185-en vallották magukat románnak. Egy pedig magyar volt…

Kép: Hunyadi János ábrázolása a: Thuróczi-krónikában (1488); Egykorú felvétel a zajkányi emlékoszlopról.

Forrás: Wikipédia; Szeretlekszekelyfold.hu