elégedetten csettint s hátradől: most aztán megadtam nekik! Jól megmondtam az isten barmainak! Mit is?

Kevés felemelő, vállalható pillanatunk volt az elmúlt 200 évben, amire büszkék lehetünk. A huszadik század rémtettei miatt sosem talán már emelhetjük fel többet a fejünket az európai kultúrnépekkel egy magasságba, örökké megtűrt ország leszünk, barbárok a civilizáltak között. De azért voltak/vannak kiválóságaink, akik időről-időre felvillantják a reményt valami jobbra, valami többre.

Tudom, már hallom is, ez csak egy kiragadott idézet és a többi és a többi…

Előre szólok: nem az idézett FB bejegyzés írójával van bajom. Mindenki akkora marhaságot firkál össze, amekkorát akar, akár névtelenül is. Felőlem… Magam is írok időnként akkora zöldségeket, hogy a fal adja a másikat.

A régóta vissza-visszaköszönő gondolat – ha ugyan gondolatnak nevezhető a mantrázási kényszer -, ami megragad. Mikor ilyesmiket olvasok, sosem tudom eldönteni, egy téveszméktől gyötört, krónikus kisebbségi komplexusban szenvedő, sajnálatraméltó emberrel vagyon-e dolgom, vagy mindközönségesen egy jót trollkodó tréfás kedvű úrral.

Mert az teljesen világos, hogy lövése sincs az „európai kultúrnépek” – melyek is azok? – elmúlt kétszáz évének történeleméről, de legalább egy jót rúghat a büdös lábszagú, pacalzabáló magyarokba. Persze csak feltételezés részemről, hogy nem ismeri a történelmet. De ha ismeri annál rosszabb: akkor még hazudik is.

És jön a régi nóta: barbárok, civilizálatlanok - ez a történelmükből is simán kiderül – és minden ma élő magyar velejéig bűnös azért, ami most történik, vagy történt ötven, száz, kétszáz, ezer évvel ezelőtt. Nem hetedíziglen, mint a Biblia emlegeti, hanem öröktől fogva és örökkétartón.

Na, ez az, amivel tele a hócipőm. Nem a véleménnyel – mindenki joga vagyon a saját véleményéhez , hanem a sulykolással. Elég rég császkálok ezen a földön, hogy legyen egy kis tapasztalatom a rizsa-hallgatásban. Anno arról akartak meggyőzni, hogy sem én, sem népem, nemzetem – nem kívánt törlendő, válasszon ki-ki ízlése szerint – nem méltó arra, hogy tekintetét a napkeleti fényestekintetűek orcájára vesse. Osztán változott a széljárás, most a napnyugati fényességesekhez nem vagyunk méltók.

Régen is, most is rögtön az jutott eszembe, a derék igehirdető hova sorolja magát? A nem méltók közé, akik egyetlen feladata és kötelessége, hogy ájult csodálattal figyeljenek az arra méltókra, avagy a méltók közé, akiket a megfelelő és kötelező csodálatban kell részesíteni. Végül is tökmindegy. A tag így is, úgy is leginkább sajnálatraméltó.

Tényleg sajnálom.

Marha rossz lehet nap, mint nap azzal ébredni, hogy gyűlölöm! Gyűlölöm ezeket – mikor kit – még az írmagjukat is. Szörnyű lehet, menni az utcán és undorodni attól a sok birkától, aki szembe jön. Bár megvan a maga vigasza: különbnek, felsőbbrendűnek érezheti magát a koszos pálinkavedelő póroknál. Akik valami fatális félreértés okán, nem borulnak le előtte, de még utána sem, hogy megcsókolják a lába nyomát.

És nem érti, hogy lehet ez, hogy nem tudnak birkák az ő szellemi magasságaiba felemelkedni. Bár nem is igazán akarja, hogy felemelkedjenek. Akkor kit csepülne?

Tudom én kis ország ez, itt még az ég is ezer méterrel alacsonyabb az ily nagyságok számára…

Többnek, nagyobbnak hiszi magát. Szegény…