Súlyos, minden térre és időre kiterjedő önkritikát kell gyakorolnom… Esetleg minden téridőn túlit is…

De tudják Önök egyáltalán, hogy mi az önkritika? Most nem arra a vidám mulatságra gondolok, mely az ötvenes években volt szokásban a Szabad nép félórák kiegészítőjeként, mikor a páciens felállt és beismert mindent, amit csak a fejére olvastak.

Az igazi önkritika – legalábbis az én olvasatomban – valami olyasmi, hogy csinálunk valami éktelen nagy marhaságot, aztán jól beismerjük, hogy éktelen marhaságot csináltunk. Ettől a marhaság persze még marhaság marad, azt – mivel az időnek meg van az kellemetlen szokása, hogy telik – már nem lehet meg nem történtté tenni. Egyes helyeken ezt a tevékenységet, mármint az önkritika gyakorlását, bűnbánatnak nevezik és bűnbánó ember többnyire megbocsátást is nyer. De a baromság attól még baromság marad.

Önkritikát gyakorlok, mert túl sokat kritizálok.

Ezt az én Kedvesem hányta a szememre, hogy alig írok valami pozitívumról, ellenben folyton csak kritizálok mindent. Viszont, ha engem mer valaki kritizálni, akkor rögtön az jut az eszembe, hogy sürgősen keresek egy kerítéslécet és néhányszor fejbe ütöm az illetőt, a barátság, a szeretet és az emberek közötti megértés jegyében.

Most magunk között vagyunk, én itt a billentyűzet előtt, Ön pedig a monitor előtt, szóval, így négyszemközt elárulhatom, hogy bátor és gerinces ember vagyok. Drága Kedvesem még a háta mögött sem merem kritizálni, mert nekem aztán van vér a pucámban.

Ezért inkább töredelmesen be kell ismernem: igaza van. Mikor finoman és nőisen megemlíté, hogy mekkora ló vagyok és Ő egyáltalán nem ezt várná tőlem - bizonyos történések ismeretében - sürgősen arra hivatkoztam, milyen jó, hogy nem ismert ifjú koromban.

Mikor még, minden különösebb nehézség nélkül belekötöttem akár az élő fába is. Máig nem kis büszkeséggel gondolok arra a fényes pillanatra, mikor egy komplett tüntetést küldtem el a fenébe, teli torokból üvöltve.

De legyen nyugodt, kedves Olvasó, azóta sokat javult az állapotom, pedig nem is kezelték. Viszont az idő sok mindenre gyógyír… (Ez nem volt valami bölcs mondat, inkább akkora közhely, mint ide Vlagyivosztok. Elvégre ez az önkritika helye…)

Ott tartottam, hogy folyton kritizálok valamit, és a Húsvéti Nyuszi kedvéért se írok semmiféle pozitív dologról. Kedvesem pedig mondá: Írj pozitív dolgokról!

Na jó, de miről?

Arról, hogy Röjtökrettentőn új kacsaúsztatót avattak? Ez kétségkívül pozitív hír a röjtökrettentőieknek, valamint a kacsáknak is, de nem hiszem, hogy mások számára lenyűgöző jelentőséggel bírna.

Pozitívan csak akkor tudok megnyilvánulni, ha pozitív dolgok történnek körülöttem, velem. És történnek pozitív dolgok? Hát… Nem annyira.

Most nem kezdem sorolni, de ha valaki híreket olvas az interneten, netán újságban, esetleg a híradót nézi a tévében, akkor tutira a hajdani és méltán közismeretlenségnek örvendő Vizidenevér punk zenekar Üzemi baleset című számának refrénje juthat eszébe:

„Elkapta ledarálta, végzett vele.

Végérvényesen kifordult a bele.”

Ez van. Ez megy. És itt állok én, a merész házi papucs. Hogy a bánatba engedelmeskedjek drága Kedvesemnek?

Lenne egy ötletem…

Kicsit merész, de ha besegítenek, tán menni fog. Ezentúl mindenki csak klassz, frankó és tuti dolgokat csinálna – Nem kívánt ezúttal nem törlendő! – ebbő kifolyólag csak ilyenek történnének a világban, akkor előbb-utóbb egy magamfajta kukacos vénember is megtanulhatna klassz, frankó és tuti dolgokról írni. Pozitívan!

Szerintem nem egy nagy kérés, ennyit igazán megtehet mindenki az embertársaiért. Jelen esetben a kedvemért. Jó, értem én, jó dolgokat elég nehéz csinálni, könnyen félresikerednek az ilyen irányú műveletek. De ha elég sokat kísérleteznének vele, szerintem biztos menne.

Hiszen, mélyen tisztelt Olvasó, Ön egy kiváló személyiség. Tele ügyességgel, ésszel, tehetséggel. Nem kell mindent elbaltáznia, kicsit összekapja magát és megy minden flottul. Csupa remek dolgot művel a világban, a karaván halad a kutya meg ugat.

És én olyan pozitívak írhatok, hogy attól koldulok…