Zöldüljek meg, ha értem, miért gond, hogy zárva tartom a lakásom ajtaját? Miért gond, ha valakinek, aki be akar jönni hozzám, kopognia kell? (Csak zárójelben: csengő van! De rég kikötöttem…) Miért fura, ha nem sétálhat csak úgy be hozzám valaki?

Ha bekopog és hívtam, szélesre tárom az ajtót és szívesen látom vendégül. Ha nem hívtam, de csak úgy betoppan, megnézem: ki az? Ha úgy tartja úri kedvem, jöjjön csak, legyen a vendégem! Ha meg nem, felőlem elmehet…

Viszont, ha valaki rám rúgja az ajtót, esetleg bemászik az ablakomon, az sok mindent kockáztat. Egyrészt, az ilyen tréfákat a törvény is bünteti. Másrészt pedig, azt minden magyar honpolgár tudja Rejtő Jenő óta, hogy milyen csodálatos eredményeket lehet elérni egy széklábbal történő rendreutasítással. Nem mintha szeretnék ilyen eszközökhöz folyamodni. De ha muszáj…

Nem értem, miért kéne nekem segíteni olyan emberen, aki csak úgy bejön hozzám, és azt mondja, neki marha rossz volt, sok ezer kilométernyire innen. Nem vonom kétségbe a szavait, én mindenkinek mindent elhiszek. Biztos tényleg rossz volt neki. De mi a bánatot kezdjek vele? Magamnak is kilóg a hátsóm a nadrágomból… Néha ugyan megengedhetem magamnak, hogy adjak egy százast a tagnak, aki az egyik szomszédos utcában húzza meg magát egy ipari épület alatti lyukban, már vagy öt éve. Ő nem különösebben érdekelt senki, mert ronda, öreg, és időnként büdös is. Tudom, ha pénzt adok neki, jó eséllyel elissza, de a fene sajnálja tőle. Ha már otthont, rendes életet nem tudok biztosítani neki…

Mert azt nem biztosít neki senki. Őt már leírták. Ő már nem is létezik. Valaha tán ember volt, lehet, hogy magyar. Most meg már csak egy koszfészek, akire legyintenek.

„Bűzlő alkesz”.

Sehogy sem fér bele a „segítségre jogosultak” idealizált képébe. Elesettnek elég elesett, de itt esett el, a saját, vagy épp mások hibájából. Mindegy, lényeg az, hogy nem messziről jött, át minden határon…

Apropó, hogy lehet, hogy valaki, valakik csak úgy átsétálhatnak a határokon? Tőlem mindig kértek valamiféle „dokumentet”… Igaz, én nem az életem mentettem.

Mondjuk, baromira nem értem, hogy ha valaki olyan nagyon menti az életét, akkor ezt hogyan sikerül neki kiviteleznie, mikor száz - mit száz! – ezer kilométerre senki sincs, aki az életére törne. Az életét féltve menekül… Honnan? A szomszédos, tök biztonságos faluból? Országból?

Mi vaaaan?

Magyarázza már el valaki! Lehet, hogy nagyon hülye vagyok, de sehogy sem fér a fejembe. Hogy kerül ide? Az égből potyogott le? Mert ha nem, akkor tuti megsértett pár törvényt. Tiltott határátlépések sorozata, meg ilyesmik… Ja, vagy ezt szabad?

Akkor előre szólnék: kedves Bank, holnapra készítsen össze a részemre egy nagyobb méretű pénzcsomagot, beugranék érte, mert sürgősen szükségem van pár százmillióra. Az nekem jár, elvégre olyan pocsékul élek, olyan csóró vagyok, hogy templom egerétől szoktam kölcsönkérni hó végén.

Vagy nekem nem jár? És a szomszédos vagy távolabbi országokba sem fogadnának szívesen, nem kapnék segélyeket meg támogatást, ha lelépnék innen a córesz elől? Pedig vannak kifizetetlen számláim, és olyan is volt már, hogy törni kellett a fejem, hogy mivel lakjak jól. A havi jövedelmem meg körülbelül akkora, mint egy afgán birkapásztor vezérürüjének bevétele jobb hónapokban. De nekem nem jár segítség, ahhoz túl régóta élek itt, maradjak magamnak és fogja be a pofám. A piás csöves - akit már említettem – meg még jobban kussoljon. Mert mi magunk tehetünk a bajainkról, nem érdemlünk sem szánalmat, sem segítő kezet. Örüljünk, ha nem köpnek le.

Ugyanazok, akik tárt karokkal fogadják a …

Kiket is?

Hát azt ők se tudják.

De kitárják karjaikat. Az emberiesség nevében.

De az iskolában, ahol a gyermekeik tanulnak, lehetőleg ne legyenek kisebbséghez tartozók!