Bevezetésként csak annyit: soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy ez fog kisülni a dologból… Hogy egy – nem túl elmés – tréfának ekkora visszhangja lesz…

Töredelmesen be kell ismernem, én követtem el az alábbi képet:

Meg azt is, hogy még abban sem vagyok biztos én találtam-e ki a poént, vagy csak hallottam valahol sok évvel ezelőtt. Hja, kérem, ilyen a szenilitás.

Kitettem a képet az FB oldalamra, vélvén, pár ember majd mosolyog rajta. És ennyi. Sokszor tévedtem már életemben, olykor jó nagyot is, de ekkorát…!

Először egy kis statisztikai magyarázat, ha valaki rühelli az ilyesmit, nyugodtan ugorja át.

Pillanatnyilag (2016. augusztus 19. 6.35) 719 664 bejegyzés elérést mutat az FB kijelzője, 46 299 aktív használóval. Egyéb esetekben a blogon az elérés 15-20 ezer között szokott mozogni, az aktív használók pedig ennek 10-15 százalékát teszik ki.

Tehát, mint a számokból is látszik, hogy nem túl látogatott FB oldalról van szó, nem rég indult, ráadásul egyedül csinálom, teljesen saját kútfőből – meg abból, amit a saját produkciókhoz hozzá tudok keresgélni, saját kézzel. Természetes a forrást mindig megnevezve!

Most, a nyáron – lévén iskolai szünet – több időm jutott a bloggal, honlappal való foglalkozásra. Nekem ez mulatság, hobbinak is nevezheti, aki szereti a megfelelő dolgokat a megfelelő fiókba begyömöszölni.

Szórakozásból csinálom, csak azért, hogy másokat is szórakoztassak. Ez most – úgy tűnik – piszok jól sikerült, olyan eredménnyel, amiben nem is reménykedtem. Még hozzáteszem: általában nem is várok különösebb eredményeket. Persze, örülök ha lájkolják és megosztják a dolgaimat, de ha nem, hát nem. Ha majd egy darab pozitív visszajelzést sem kapok: befejezem. És más mulatság után nézek…

Ott tartottam, meglepett a nézettség váratlan megugrása. Sikernek nem nevezném, mert – mint már említettem – magam se a világ legjobb tréfájának tartom az élcet. De ami még jobban meglepett, a kommentelők száma és főkét a kommentek szövege. Azt mindig is tudtam, időnként felhorgad az ember a kényszer, hogy hozzászóljon és olykor meg is teszi. Mert nem tud ellent állni önnön közlési vágyának. Ezzel nincs is semmi baj, a legtöbbünk így van ezzel. Még az se baj, ha marhaságot fűz hozzá, még az is belefér.

Következzen most néhány kommentár (semmit se változtattam rajtuk, eredeti helyesírással vettem át mindet):

 - Ezt azok valljak, akik nem voltak kepesek papirt szerezni es most irigyek azokra, akik igen

- jó jó oké,csak wc papír a diploma,de mostmár haladj a kibaszott burgeremmel :DD

- Mit ér a papír ha tehetség a béka segge alatt van

- Ezt miert mindig olyanok eltetik, akiknek nincs semmilyen ertelmes vegzettege, es szarra se vittek az eletben.... Kulonos....

- Hat ez nem igaz. Aki nem tanult érte, hogy olyan helyre keruljon, annak lehet ez Biblia.

- mennyire igaz a mai világra

- It lehuzhatyák Magukat

- Ezt biztos olyan találta ki akinek nincs. Akik lajkoljak, a többségnek szintén úgy.

- Végülis a többség gondolom árufeltöltő, azért ért vele egyet.

- Főleg hogy az árúfeltóltők között eléggé sok a diplomás (válasz a fentire)

- Az itt kommentelők nagy része bizonyítja mennyire igaz ez a poén :-D

Na meg azt is hogy a diploma mellé még a felfogó képesség sem jár :-D

Ez a poszt nem azokról szól akik irigyűlik a diplomát hanem azokról akik ugyanazt vagy esetleg többet értek el mint ti a diplomáitokkal amire mellesleg a fél életeteket elcsesztétek :-D

Ha valaki végigolvasta a megjegyzéseket, jól látható, hogy az általam kiragadott - teljesen önkényesen, de jellemző - példákból két fő csapásirány következtethető ki:

Az egyik: hehe, jól megmondta, jól megkapták.

A másik: ez nem igaz, ezt csak olyan találhatta ki, akinek nincs diplomája. Nekem van és büszke is vagyok rá! Ez egy hülyeség.

Mentalitások ütközése…

A legszebb az egészben az, hogy egyik félnek – a legutolsó leszámítva - sem tűnt fel: a viccben szó sem esik tudásról, tanulásról. Csakis és kizárólag a végzettségről, a megszerzett bizonyítványról. Amihez olykor pár ezer (tízezer) forintért is hozzá lehet jutni. De nem ez a lényeg.

Az eb – szerintem, a tévedés jogát fenntartva – itt van elhantolva, idézem: „Ezt azok valljak, akik nem voltak kepesek papirt szerezni es most irigyek azokra, akik igen”. A feltételezésnél. Automatikusan rosszat (irigységet) tételez fel másokról. Akik nem csak, hogy buták – elvégre még pár nyavalyás iskolát sem voltak képesek elvégezni -, de frusztráltságukból adódón még más rossz tulajdonságokkal (irigység) is rendelkeznek.

Ebben a megjegyzésben érhető leginkább utol a társadalom tagozódottságának egy érdekes vadhajtása. Én elértem valamit, gondolom, aki nem jutott idáig, az irigy rám. Ahogy én is irigy vagyok arra, aki „többre” vitte nálam.

Most hagyjuk az olyan ovis szabályokat, miszerint: „Irigykedni csúnya dolog”. Ez a valódi világ, ahol nem kell csodálkozni azon, ha lenéznek valakit, csak mert három papírral kevesebbet tud lengetni. És az a szomorú, hogy sokan úgy vélik, okkal-joggal nézik le a másikat, hiszen annak nincs…

Pedig egy diploma csak akkor ér valamit – különben csak egy papír a sok közül -, ha tényleges tudás is van mögötte.

Erről eszembe jut egy régi eset.

Főiskolára jártam – igen, ilyesmi is előfordult velem, bár az egyik kommentező kedvesen megjegyezte, hogy a viccet biztosan egy olyan ember találta ki, aki erre nem volt képes -, munka mellett. Akkor már, - ez még az informatikai kor hajnalán történt -, réges-rég programozóként, rendszergazdaként dolgoztam. A suli csak azért kellett, hogy neve is legyen a gyereknek, azaz legyen papírom arról, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Magyarán: az informatikából éltem – nem is rosszul, sőt -, de beültem az iskolapadba, hogy megtanítsák nekem.

(Az alábbiak kicsit szakmaiak lesznek, elnézést, ha nem sikerül a kívülállók számára is világosan megfogalmaznom.)

Abban az időben, a floppy-lemezes korban, a floppykat használatba vétel előtt az operációs rendszerrel „élesíteni” – közkeletű nevén formázni – kellett. Ez nagyjából úgy történt, hogy bedugtam a lemezt a helyére a számítógépbe, elindítottam egy programot, válaszoltam néhány kérdésre – már ha nem adtam meg előzőleg a megfelelő paramétereket – aztán a többi már a gép dolga volt. Kerregett kicsit a lemezen, és az máris használható lett. Történt egyszer, az egyik gyakorlaton a gyakorlatvezető a lemezformázást akarta bemutatni, egy saját program segítségével. Körbeadta a forráskódot tartalmazó lemezt, hogy mindenki másolja fel a saját gépére, fordítsa le a megfelelő fordítóprogrammal és „Enjoy” – ahogy mondani szokták.

A probléma ott kezdődött, hogy a forráskód még lefordulni sem volt hajlandó. A tag – az oktató – erre kapkodva módosítgatott rajta. Újabb próbálkozás. A kód lefordul. Hurrá!

Elindítja a programot. És csinált az mindent, de nem formázott… Kerregtette, kattogtatta a lemezegységet, zajongott, mint a Második Ukrán Front és ennyi… Az oktatónak diszkréten vöröslött a feje.

Megnyugtattam. Viszek neki a következő gyakorlatra egy működő lemezformázó programot, írtam már ilyet. Otthon még megvan a forráskód. Az egyetlen probléma az vele, hogy nem csak a szabványos formátumokat ismeri, de mindenféle extra formátumúra is tud formázni. Jóval nagyobb kapacitásúra is, mint a lemez hivatalos kapacitása. Ugye, nem baj?

Nem, csak hozzam!

És vittem.

És a többi éltes nebuló abból a kódból tanult meg lemezformázó programot írni, amit egy diplomátlan, de akkor még nem olyan vén nebuló írt. Az oktató szép diplomája mögött viszont nem volt működő kód…

És ez csak egyetlen eset, az informatika hajnalán megesettekből. Nem mesélek tovább, már így is túl hosszúra nyúlt…

A tanulságot mindenki vonja le maga és értse, ahogy akarja.

Aludjatok jól, álmodjatok szépeket…

 Ja, még annyit: Köszönöm a kommenteket! Nélkülük – és kommentelők nélkül - nem született volna meg ez az írás!

És remélem, nem gázoltam senki lelkébe, méltóságába. Ha mégis, úgy elnézést kérek!