Kezdek csomagolni és készülök, hogy hamarost távozom egy olyan helyre, ahol remekül fűtenek, de megvan az hátránya, hogy valamelyik üstben belőlem főzik majd a húslevest. A pokolra gondolok…

Hogy miért? Magyarázatként álljon itt egy, az utókornak szóló üzenet, melyet Albert Einstein helyezett el épp nyolcvan évvel ezelőtt, egy időkapszulában:

"Kedves Utókor, ha nem lettetek igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek, mint amilyenek mi vagyunk (voltunk) - no, akkor vigyen el benneteket az ördög. Ezzel a jókívánsággal maradok (maradtam) tisztelettel: Albert Einstein".

Kemény szavak, barátaim, igen kemény szavak.

És lettünk mi, azóta, az elmúlt nyolcvan évben igazságosabbak, békeszeretőbbek és általában véve értelmesebbek?

A fenti kérdés igen röviden, egyetlen szóval megválaszolható: Nem.

Az igaz, hogy azóta ménkű sokat fejlődött a tudományunk, embert juttattunk a világűrbe, mi több, a Holdra. Szondáink ott kóvályognak a Marson és a világegyetem olyan erőit, az atom olyan részecskéit fedeztük fel, amikről – a maga idejében - a profnak még csak fogalma sem lehetett.

Hogy csak a magyar történelmet emlegessem: azóta elvesztettünk egy világháborút, kipróbáltuk a kommunista rendszert és el buktunk egy forradalmat. Viszont - a vicc szerint – az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok tisztjei átvehették öröklakásaikat. Aztán mégse maradtak itt örökké, elmentek, hál’ Istennek. Mi meg jól rendszert váltottunk, amiről, természetesen, így röpke huszonöt év után kiderült – a nagy magyar bohóc öszödi szavait idézve -, hogy „elk*rtuk”. Mert nekünk szokásunk az ilyesmi. Amit el lehet baltázni - azt a legendás magyar találékonyság minden csűrjét és csavarját igénybe véve -, az el is toljuk. Mielőtt valaki felkapná s vizet, hogy ő ugyan nem szúrt el semmit, csak egy röpke megjegyzés: A demokrácia arról szól, hogy a nép – avagy nemzet, ha ez valakinek jobban tetszik – választott képviselői útján gyakorolja a hatalmat. Egyszerűsítve: a választott képviselők útján vágja haza a dolgokat.

Félreértés ne essék, nem akarom a politikusok csepülni! Álljanak bármelyik oldalon, tartozzanak bármelyik párthoz – mivel gyógyíthatatlanul naiv fickó vagyok -, hiszek abban, mikor helyzetbe kerültek tényleg az ország üdvéért akartak dolgozni. Csak, aztán valahogy elkutyulódott a helyzet. Meg nem is biztos, hogy az az üdvös a nemzet számára, amit ők annak vélnek. Ezen most remekül el lehetne filozofálgatni, meg politizálgatni, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy itt ülünk a fene nagy córeszban, kábé annyi jövőképpel, mint egy vízibolha az aranyhal szájában. És tehetetlenül széttárjuk a kezünket: nem ezt akartuk a módszerváltáskor, de nem is mi toltuk el!

Mások hibáztatásában mindig is profik voltunk. Emlékszem, annak idején programozóként képes voltam órákig fejtegetni, hogy mekkora marha a felhasználó, amiért nem képes helyesen használni az én zseniálisan megírt szoftveremet. És - sajnos – minden szavam igaz volt. Az egyszeri ember nem azért marha, mert nem tud megtanulni valamit. Egy frászt, nem hülye! Azért marha, mert nem akarja megtanulni.

És ide hantolták el az elhunyt ebet. Ez a lényeg. Nem akarjuk észrevenni a valóságot, felismerni az igazságot, még akkor sem, ha kiszúrja szemünket. Mert az kényelmetlen, fárasztó, esetleg még ijesztő is. Ezért aztán szépen elmerülünk a piti kis ügyeinkbe és várjuk, hogy jöjjön értünk Einstein úr ördöge.

Közben fel sem tűnik, hogy mi magunk vagyunk egymás ördögei. Ki nagyobb ördög, ki kisebb – itt nem feltétlenül a társadalomban elfoglalt pozícióra gondolok – és viszi bele rendületlenül a kollégákat abba a bizonyos üstbe…

Nem lettünk igazságosabbak. Sőt! Az utóbbi években egyre inkább beigazolódik a régi magyar mondás: „Meghalt Mátyás! Oda az igazság!” .

Nem lettünk békeszeretőbbek. Az igaz, hogy felénk – ismét csak: hála Istennek! – már több, mint hetven éve nem volt háború. De volt forradalom. Ahogy megszoktuk, az évszázadok során, a szabadságharcainkban, ezt is vesztettük… Sajnos az is igaz, hogy a Győzelem napján – május kilencedikén ünneplik, megemlékezve a hitleri fasizmus fölött aratott győzelemről – elmondhattuk, hogy akkor és ott Európában véget ért a háború. A világ más részein azonban nem. Ha jobban megnézzük, azóta se ért véget, mert egyetlen olyan nap sem volt a béke kitörése óta, melyen ne dörögtek volna fegyverek a bolygó valamelyik részén. Olykor Európában is…

Értelmesebbek?

Már nem emlékszem ki mondta: az emberre roppant jellemző, hogy a történelme során nem tanult semmiből. Ehhez a szép hagyományhoz ragaszkodunk tűzön-vízen át, akkor is, ha belegebedünk. (A tanulásról szóló véleményem lásd fentebb! Nem árt, ha még egyszer elolvasod…)

A leglükébb én vagyok, aki írja ezt a blogot, és még olyan elvetemült elgondolásaim is vannak, hogy ezzel – talán - változtathatok valamit a világ folyásán. No, nem nagyot, de legalább egy icipicit.

Csak abban reménykedhetek, hogy állapotom nem oly súlyos, hogy beutaljanak egy vidám intézménybe, ahol kényelmesen párnázattak a falak, ahol feltűnően kedves, fehér köpenyes nénik és bácsik olyan érdekes, kis színes pirulákat osztogatnak…

Egy biztos: én nem fogok semmilyen írást időkapszulában hátrahagyni. Nem csak azért, mert nem vagyok akkora fazon, mint a jó, öreg Albert. Akkora hitem sincs, mint neki volt. Ő még tudott hinni, legalább az utókorban…