Nem sok hiányzott hozzá, hogy ne érjem meg az első születésnapomat. Nem holmi betegség, vagy különleges élethelyzet okán. Pár száz millió emberrel osztoztam a bajban, mind percekre, órákra, napokra voltunk az apokalipszistől. Néhány fényképpel kezdődött az ügy…

1962. augusztusának végén egy amerikai U–2 kémrepülő – azokban az időkben megszokottnak nevezhető – felderítőrepülést hajtott végre Kuba felett. Természetesen ezek a gépek nem csak úgy repkedtek, fényképeztek is, szépen, szorgalmasan. Általában olyan érdekes dolgokat, hogy Juan bácsi már megint kint ül a háza előtt, vagy a jó öreg Pablo már megint tántorogva ment haza a kocsmából.

Ezúttal azonban a fotókból nem az derült ki, hogy Pedroéknál új disznóólat építenek, hanem, hogy hogy Kubában új föld-levegő rakétatelepeket létesítenek. Természetesen a kubai nukleáris ipar nem táltosodott meg, a rakéták máshonnan érkeztek. A Nagy Testvértől, a Szovjetuniótól. „Szeptember 8-ának éjszakáján rakodták ki az első R–12 Dvina (NATO-kódja: SS–4) közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákat Havanna kikötőjében. A második szállítmány szeptember 16-án érkezett. A szovjetek kilenc indítóállás – hat R–12 és három R–14 (SS–5) – építéséhez kezdtek hozzá, ez utóbbi hatótávolsága 4000 km volt.” Azaz könnyen elérhették volna az Egyesült Államok területét…

Az Egyesült Államokét, amely az utóbbi időben sorozatban élte át a nagyobbnál is nagyobb sokkokat.

Kezdődött 1957-ben a Szputnyik-1 fellövésével – aki az űrbe el tud juttatni egy rakétát, az egy másik kontinenst is elérhet, no nem űrszondával, hanem robbanófejekkel. Folytatódtak a kellemetlenségek azzal, hogy Fidel Castro nevű izgága fiatalembernek hála, egy gyanúsan kommunista színezetű társaság férkőzött Amerika „hátsóudvarába”, ezt tetézte, hogy a Disznó-öbölbeli, „rendcsinálásnak” szánt akció igencsak csúfos kudarccal végződött.

A helyzet meg csak fokozódott. Az amerikaiak egy október 14-i U–2 repülés alkalmával vették észre a San Cristóbal mellett épülő SS-4 indítóállást. Persze, hogy ezek után sűrűbben jártak az U-2-ek Kuba egén, mint a Nagykörúton a villamosok.

Október 19-ére már négy harcképes indítóállást találtak. „Eredetileg az amerikai kormány mindezt titokban tartotta, és csak a vezetés 14 legmagasabb rangú tagja tudott az eseményekről. Nagy-Britanniát csak október 21-én este tájékoztatták.

Kennedy elnök október 22-én televíziós beszédében jelentette be a létesítmények felfedezését és kijelentette, hogy egy Kubából induló támadást úgy fognak venni, mintha az a Szovjetunióból indulna, és ennek megfelelően is fognak válaszolni.”

Minden adott volt egy jó kis nukleáris világégéshez…

De biztos, ami biztos, még rátettek egy lapáttal. Kubát haditengerészeti blokád alá vonták, hogy legalább több fegyvert ne szállíthassanak a szovjetek a szigetre. Mert a „békés, kereskedelmi” hajók igencsak zűrös rakománnyal közlekedtek akkoriban.

Nem kellett ahhoz különösen paranoidnak lennie valakinek, hogy a harmadik világháborúról vizionáljon. A nagyobb városokban szinte naponta tartottak atomtámadásra felkészítő polgári védelmi gyakorlatokat.

Az ügy az ENSZ elé került, Valerij Zorin szovjet nagykövet csípőből tagadott mindent. Elég kínos pillanatokat élhetett át, mikor Adlai Stevenson az orra alá dugta a bizonyítékokat, az U-2-ről készített fényképeket.

„A válság október 27-én érte el tetőpontját, amikor egy felderítő U-2 gépet lelőttek Kuba felett, egy másikat pedig hajszál híján fogtak el Oroszországban. Ugyanekkor szovjet teherhajók közeledtek a karantén határához. Kennedy a közvélemény előtt elfogadta az első ajánlatot és Robert F. Kennedyt átküldte a szovjet nagykövetségre, hogy ott titokban elfogadja a másodikat is, amely a kevés számú Jupiter közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta törökországi kivonását indítványozta. A szovjet hajók visszafordultak és október 28-án Hruscsov nyilvánosan is bejelentette, hogy megparancsolta a kubai atomrakéták eltávolítását.”

A saját szempontjából ez igen nagy hiba volt. Az egész világ szeme láttára hátrált meg. És ez nem olyan cselekedet, melyet a Kremlben könnyen megbocsátanak… A valójában eldöntetlenül végződő válság olyannyira megtépázta a renoméját, hogy hamarosan „mehetett” a levesbe. Az amerikai hadvezetés szintén nem volt elégedett, a helyi kardcsörtetők tovább emlegették az inváziót.

Kubában meg a szovjetek árulásáról beszéltek.

Csak az a sok millió ember sóhajthatott fel, akik megúszták a nukleáris világégést.

Az akkori két szuperhatalom is okult valamelyest a válságból. Hamarosan megállapodás született a Washington – Moszkva között kiépítendő forródrótról, hogy meggyorsíthassák a kommunikációt a két szembenálló fél között.

Nyitókép: Felvétel egy szovjet középhatótávolságú ballisztikus rakétáról. Moszkva, Vörös tér.

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Nepszava.hu.