Régi szép hagyomány a történelemben és a politikában, hogy emberek milliói, tízmillió sorsáról döntenek, a megkérdezésük nélkül, a fejük felett. Mert kit érdekel a véleményük, kit izgat, hogy mi lesz a tömegekkel?

1939. augusztus 23-án kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot, azaz az egyezséget, amelyben két ország politikusai, két totalitárius diktatúra vezetői - minden külön értesítés helyett és nélkül - érdekszférákra osztják fel Európa középső, keleti részeit.

Természetesen mindazon országok és nemzetek feje felett döntve, akikre az egyezmény vonatkozott. De hát ez már csak így szokás, diktátorok között. Meghozzák a döntéseiket, megkötik az egyezményeiket, az embereknek meg – akik mindezen döntések, egyezmények következményeit viselik – coki és kuss, esetleg, „Lábhoz, igazodj!” A diktatúrák már csak ilyenek.

A világ azóta is borzongva emlékezik azokra az időkre, mikor a kommunisták összeálltak a nácikkal. Szép kis tészta, mondhatom. Külön-külön se nagyon emészthető együtt meg olyan, mint a mustáros ribizli lekváros pacallal.

A demokráciák azonban egészen mások. Demokraták természetesen nem kötnek paktumot egy totalitárius diktatúra vezetőjével és végképp nem más, idegen országok, népek és nemzetek feje fölött. Azok egyezményeket kötnek, nem holmi paktumokat! Olyan tisztességes megegyezős egyezségeket mondjuk, mint Jaltában, az 1945 február 4. és 11. között lezajlott konferencián…

Ahová Winston Churchill úgy érkezett, hogy a maga részéről egy piszkos zsarnoknak tartotta Sztálint, aki egy aljas rendszer teljhatalmú uraként fikarcnyival sem kevésbé veszélyes, mint Hitler.

„Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember. (...) és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért.”

- nyilatkozta Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke már 1943-ban. És aláírt egy egyezményt, a neve ott díszeleghetett Sztáliné mellett. És Európa keleti és középső része szépen a szovjet érdekszférába került. Az ott élők erről persze csak jóval később értesültek. Olykor elég fura módon. Mondjuk, mint a pesti srácok 1956-ban, akik azt hallották a rádióból, hogy küzdjetek elnyomóitok, az oroszok ellen. Majd jövünk és segítünk!

De nem jöttek. Eszük ágában sem volt, elvégre kötöttek egy egyezményt. Csak nem fogjuk felrúgni egy olyan apróság miatt, mint egy hőzöngő kis nemzet lázadozó fiataljai.. És folyt a vér Budapesten és még évek múlva is akasztgatták a „bűnösöket”.

De mit számít ez? Apróság, elhanyagolható veszteség egy nagy játszmában. Ahogy a számukra teljesen ismeretlen és jelentéktelen magyarok szokták mondogatni: Több is veszett Mohácsnál!

Aztán, sok évvel később, amerikai oldalról bizonyos George W. Bush a szovjetektől meg egy Mihail Gorbacsov nevű ember mindenféle fegyverzetcsökkentési tárgyalások kapcsán jól megegyeznek arról is, hogy egye fene, mehet a rendszerváltás. Közép-Kelet-Európa megszűnik kizárólagos szovjet érdekszférának lenni. 1989. december 3-tól ugrik a jaltai világrend. Lehet örülni.

Európa egykori szocialista térfelén kitört a szabadság. Meg a demokrácia. Minden szép és jó, Kánaán és tejjel-mézzel folyik.

Ha valaki netán úgy ítélné meg, hogy mostanában elég kevés tejet iszik és a méz is feltűnően hiányzik a puszedlijéből – már ha van egyáltalán puszedlije -, az téved. Mert a múlt borzalmai után végre eljött a szép, új világ.

Ahol kizárólag demokratikus döntések születnek és sosem a polgárok feje felett, sosem helyettük, sosem ellenükre. Soha többé nem néznek polgárokat semmirevaló, feláldozható gyalogoknak a nagy sakktáblán.

Néha beleborzongok, milyen jó nekem.

Kép: a Pravda 1938 augusztus 24. számának címlapja