Olyan csoda se sûrûn esett meg a történelemben, hogy a nyolc-tízszeres túlerõben lévõ ostromló sereg kénytelen békét kérni. Na, de ha a Boroszlóba szorult védekezõt Hunyadi Mátyásnak hívják, elõfordulhat az ilyen „világcsoda”.

A kései utókor képviselõi idõnként Mátyás „szemére vetik”, hogy miért nem az Oszmán birodalom ellen fordult teljes erejével, miért nem a déli végeken viselt háborúkat a török ellen. Pedig a magyarázat egyszerû: még az akkori, hatalma és ereje teljében lévõ királyi Magyarország minden erõforrása is kevésnek bizonyulhatott egy ilyen háborúhoz. Szövetségesekre Mátyás alig számíthatott, Európa „boldogabb” felében „megszokták”, hogy Európa távoli, keleti, déli részein ott „garázdálkodnak” a törökök, de semmi hézag, a magyarok majd megállítják õket…

Mátyás terve - természetesen személyes ambícióin túl - az lehetett, hogy ha nem megy szépszerével, megy majd erõvel. Összekovácsol egy olyan birodalmat, amely képes lesz szembeszegülni azzal az ellenséggel - a törökkel -, amelybe még apjának, a nagy Hunyadi Jánosnak is beletört párszor a bicskája.

Már 1468-ban kitört a háború Mátyás és hajdani apósa - Mátyás fiatalon, gyermekszüléskor elhunyt elsõ felesége, Podjebrád Katalin apja - Podjebrád György között. Ugyan Podjebrádot 1458. március 2-án választották királlyá, de hogy a korona is a fejére kerülhessen, titokban megígérte a két koronázó magyar püspöknek, az országát visszatéríti a katolikus hitre, megszünteti a huszita „eretnekséget”. De a trónon ülve már gyorsan megfeledkezett ígéretérõl, ezért II. Pál pápa egyházi átokkal sújtotta és kereszteshadjáratot hirdetett ellene.

A katolikus cseh rendeknek persze nem tetszett az „eretnek” uralma ezért másik király után néztek. És ki lehetett volna alkalmasabb erre a címre a környéken, mint Hunyadi Mátyás? Bár Mátyás 1469 elején békét kötött apósával, mégis cseh királlyá koronáztatta magát, 1469. május 3-án, Brünnben. Podjebrádnak se kellett több, utódjául IV. Kázmér lengyel király fiát, Ulászlót nevezte meg. Igen, azt az úriembert, aki késõbb II. Ulászló, vagy, ahogy a nép nevezte gúnyosan: Dobzse László néven magyar király is lett.

1471 márciusában a Mátyással folyó alkudozások ideje alatt Podjebrád meghalt, és a cseh fõnemesek Kuttenbergben május 27-én Ulászlót cseh királlyá választották. A derék Ulászló már akkor is olyan természetû volt, mint mikor a magyar trónon ült. Ahhoz, hogy királlyá koronázzák, meg kellett ígérnie, hogy háborút indít Mátyás ellen és annak rendje és módja szerint kiveri az országból. Ígérni pedig könnyû, fõleg ha az ember nem is akar semmit csinálni... Ulászló - ahogy szokta - rábólintott, persze, hogy rendezi Mátyással a vitás ügyet.

Aztán három évig nem csinált semmit. Neki nem volt különösebben sürgõs, hogy egy olyan hatalommal akasszon bajszot, amelynek nemigen akadt párja az akkori Európában…

Végül aztán 1474 a „papa” jött a segítségére, IV. Kázmér lengyel király támogatásáról biztosította fiát, Ulászlót. A hadjárat, ha késve is, ha nehezen is, de megindult. A gyõzelem már elõre biztosnak látszott… Az egyesült lengyel-cseh hadak nyomasztó erõfölénybe voltak a magyar (és cseh) király csapataival szemben. Ráadásul Mátyás régi ellensége - és egykori rabtartója - III. Frigyes német-római császár is betársult a szövetségbe. Hogy végképp ne mehessen minden simán, Mátyásnak még itthon is fel kellett számolnia egy ellene irányuló összeesküvést.

IV. Kázmér 40.000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló sereget küldött Csehországba, ehhez csatlakozott Ulászló 15.000-20.000 fõnyi cseh serege. Ezzel a tömeggel szemben Mátyásnak mintegy 7-8000 katona állhatott rendelkezésére, miután kisebb, pár száz fõs csapatokat küldött az ellen nyugtalanítására és hagyott hátra helyõrségként itt-ott.

Például Miklós, oppelni herceg támogatására maradt vissza egy 600 fõs csapat. A herceg 1000 fõs seregével, ezek védték Oppeln városát. Már itt kiderült, hogy a cseh-lengyel sereg nem teljesít valami fényesen. Ágyúik elmerültek az Oderán való átkelésnél, ami pedig megmaradt, azokból is sok tönkrement a minõségi problémák és az ügyetlen használat miatt. A támadók tizenkét napig küszködtek a megerõsített várossal, de nem mentek vele semmire. Viszont a környéket alaposan kirabolták, felégettek vagy 400 falut. Mert szép nagy volt ugyan a cseh-lengyel sereg, de pocsékul ellátott. Ez pedig még a legfegyelmezettebb zsoldoskatonának is eszébe juttatja: csak ki kéne pótolni valamivel az ellátmányt…

Mátyás, hogy tetézze a nehézségeiket, portyázókat küldött szét, akik szigorúan meghagyták mindenfelé, hogy a lakosság minden készletével húzódjon be a megerõsített várakba városokba, mert akkora éhes rablóhad közeleg, hogy az óvatlanok jó, ha az életüket menthetik, ha beléjük botlanak. Õ maga, a környékrõl minden készletet Boroszlóba hordatott, csapatai és lakosság számára. A lakosság ugyan látta, hogy lesz mit enni, de ettõl még kevesen vannak a magyarok. És ha jön az elenség…

A boroszlói tanács kérésének engedve Mátyás több ízben is követeket küldött Kázmérhoz, hogy tárgyaljanak a békérõl. Az - a feljegyzések szerint -, túlereje biztos tudatában, mindannyiszor kérkedõn, fennhéjázón utasította el az ajánlatokat. Majd Boroszlónál eldöntik…!

Hát, eldöntötték…

A felvonult ostromló sereg sehogy sem tudott mit kezdeni a megerõsített várossal. A tüzérségük messze alulmaradt a védõkétõl, ezért nyílt rohammal nem is igen mertek próbálkozni. Ezzel szemben igyekeztek Mátyást kicsalni, hogy a nyílt mezõn vállaljon ütközetet. A magyar király nem dõlt be a provokációknak, maradt a biztonságban, a falak mögött. A bõségben…

Gyakorta rendeztek lakomákat, táncmulatságokat, látványosan, olyan helyeken, ahol az ellenség jól láthatta, mint vigadoznak a védõk. Az már a „cukkolás” teteje lehetett, hogy ezekre a lakomákra az ellenség tisztjeit is meghívták. Akik persze nem mentek el.

Pedig Kázmér és Ulászló táborában egyre pocsékabb volt a helyzet. A Mátyás által sikeresen - és humánusan - alkalmazott „felperzselt föld” taktikájának hála, egyre nehezebbnek bizonyult a tömérdek ember ellátása élelemmel. Kázmérék arra számítottak, hogy majd helyben kiegészíthetik készleteiket - „szakképzett rabló” akadt a seregben bõven -, de nem volt honnan és nem volt mit rabolni.

Lassan beköszöntött az ínség…

Október 30-án ugyan felcsillant elõttük a remény. Az egész város fényesen ki volt világítva fáklyákkal - az ostromlók úgy vélték tûz ütött ki -, zúgtak a harangok, még lövöldözés is hallatszott.

Nosza, rohamra!

A városbéli ágyúk azonban gyorsan elvették a kedvüket, hogy hívatlanul vegyenek részt az örömünnepen, melyet Mátyás rendezett. Hírül kapta Nápolyból, hogy képviselõi útján megköttetett eljegyzése Beatrixszel, késõbbi feleségével.

Ha nem lett volna elég az ostromlóknak a koplalás, a táborukban még ragályok is felütötték fejüket. A kiküldött portyázóik sem boldogultak, egyre messzebbre kellett kóborolniuk egy kis zsákmányért, amivel azt kockáztatták, hogy magyarokba botlanak és akkor: jaj nekik. Mátyás még a saját cseh és lengyel zsoldosait is felhasználta, hogy az ilyen portyázó csapatokat tõrbecsalják és fogságba vessék.

Mit volt mit tenniük, Kázméréknek otthonról kellett utánpótlás kérniük. El is indítottak számukra egy jókora szekérkaravánt, de mit tesz Isten, ezt elfogták Mátyás katonái. Egy falat élelem, egy rend ruha nem soka, annyi sem jutott el az éhezõ, a mind hidegebbre forduló idõben fázó sereghez.

Hogy folytatódjon a „cukkolás” Mátyás néhány napra engedélyezte az ostromlóknak, hogy - természetesen jó pénzért - élelmiszert vásároljanak.

November 15-ére odáig jutottak a támadók, hogy hajlandók lettek a korábban oly gõgösen visszautasított béketárgyalásokra. Nem kapkodták elkülönösen a dolgot, ez is csak Mátyásnak kedvezett.

December 8-án értek véget az alkudozások. Mátyás hadiköltségei fejében megtarthatta Szilézia jórészét és egész Morvaországot, azzal a kikötéssel, hogy Ulászló azokat késõbb, pénzen megválthatja. Az egyezségbe azt is belefoglalták, hogy ha Ulászló utód nélkül halna meg, az általa birtokolt területek Mátyásra szállnak. Ha pedig Mátyás hal meg elõbb, potom 200.000 aranyért visszavásárolhatják majd örököseitõl az elfoglalt országrészeket. Ulászló és Mátyás is viselhették a cseh királyi címet, de ettõl függetlenül, a jó öreg III. Frigyes császár mégis Ulászlót iktatta be cseh királyként a választófejedelmek közé.

A sokszoros túlerõben lévõ ostromlók megverten kulloghattak haza. Mátyás nem üldözte õket. Viszont egész Európa a Kázmér és Ulászló „gyõzhetetlen” seregén mulatott…

Forrás: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; Wikipédia; Magyar-historia.blogspot.hu; Szõcs Béla: Boroszló 1474 - Ostromló túlerõ békét kér!

Kép: Fadrusz János Mátyás király emlékmûve Kolozsvárott, a Szent Mihály-templom elõtt. (Wikipédia)