485 esztendeje, 1533. április 14-én különös sereg kezdte ostromolni a Veszprém vármegyei Palota várát. A sereg gerincét Szapolyai János hadereje képezte, de harcoltak mellettük, Hasszán bég vezetésével, török segédcsapatok is. Mi több még a takarékos Ferdinánd király is képviseltette magát egy kisebb csapat felvidéki bányásszal. Az már csak történelem – vagy a sors – fura fintora, hogy pont ezeknek volt köszönhető a vár bevétele.

Az iskolában úgy tanítják, hogy alig hét évvel a gyászos emlékezetű mohácsi csata után ez volt az az időszak, mikor két király is uralkodott a három részre szakadt országban, a harmadik – az akkoriban legerősebb hatalom – a török nagy örömére.

És jól tanítják… Akkor meg, hogy is van ez? Az egymással kimondatlanul-kimondva háborúban álló felek a legnagyobb egyetértésben, együtt harcolnak?

Igen. És erre alapos okuk volt. Ezt az okot, azaz embert, Móré Lászlónak hívták. Móré László nevét mindenki ismerheti Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéből. Finoman fogalmazva, az említett úriembernek már ott is pocsék a PR-ja, már a regény elején is enyhén szólva is sötét gazemberként jelenik meg:

„Az egyik egy sebhelyes arcú, szótalan, úrforma ember, akiről nem lehetett tudni, hogy úr-e vagy cigány, mert semmi kérdésre sem válaszolt. Az az ember égettpuskapor-szagot hordozott magával.” (Egri csillagok, I. rész, 4. fejezet. Később, mikor török fogságba esik, egyezséget köt Jumurdzsákkkal, szabadságáért cserébe elárulja Ceceyt.)

Ki is volt ez a bizonyos Móré László, akiről ennyire kevéssé hízelgően írt Gárdonyi Géza és a maga korában sikerült a népszerűtlenség oly csúcsait ostromolnia, hogy az országban uralkodó hatalmak félretéve ellentétjeiket, képesek voltak összefogni ellene?

Még 1524-ben elhunyt az ország egyik legvagyonosabb, hatalmas birtokokkal rendelkező főura, Újlaki Lőrinc.  Azokban az időkben az volt a szokás, hogy a fiutód nélkül elhalt urak birtoka visszaszállt a királyra, akitől – elvileg – minden rang és birtok származott. Persze eleink se voltak különbek nálunk, az csak természetes, hogy megpróbálták kijátszani a nekik nem tetsző rendelkezéseket. Anno e célt szolgálták az örökösödési szerződések. Ilyen szerződés az Újlaki és a Szapolyai klán, amennyiben valamelyik családnak magva szakad, a vagyont a másik fél örökli.

II. Lajos király természetesen érvénytelennek tekintette ezt a szerződést, nem csak azért, mert nem neki kedvezett, ütősebb oka is volt rá: a szerződés megkötése után Újlakit teljes jószágvesztésre ítélték lázadás miatt. Ugyan később megkegyelmeztek neki, visszakapta birtokait, azzal a feltétellel, hogy halála után azok a koronára szállnak.

Újlaki halála után özvegye, a még mindig fiatal, csinos és nem utolsó sorban: igen vagyonos Bakos Magdolna igencsak kényelmetlen helyzetbe került. Választhatott: vagy lemond a birtokokról, vagy kezét a király főpohárnokának, a királyi tanácsosi címmel is rendelkező Móré László nyújtja. A vagyon nagyúr, az asszony belement a házasságba. Eleinte úgy tűnt, nem is választott rosszul. Gárdonyi leírásával ellentétben, a korabeli források szerint Móré kifejezetten jó képű férfi hírében állt, az akkori felfogás szerint: jó családból származott. Kiváló bajvívóként ismerték és hogy hadvezérként sem volt utolsó, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Dózsa-féle parasztháborúban Bornemissza János budai várnagy alvezéreként harcolt.

Az esküvő után Móré már nem csak a király kegyeltje, de hatalmas vagyon ura is volt. Szerzett viszont egy hatalmas ellenséget: Szapolyai Jánost. Nem is csoda, hiszen ki örülne annak, ha országrésznyi birtokok csúsznának ki a kezéből?

Aztán jött a mohácsi csata, ami megváltoztatott mindent az országban. Lajos király és nemesség színe-java odaveszett a szomorú emlékezetű ütközetben. Ahová – minő véletlen – nem érkeztek meg időben Szapolyai János csapatai. Talán oka is volt rá, hogy ne kapkodja el a dolgot, hiszen rossz kapcsolata volt az udvarral, amolyan „belső száműzöttként” élt. Még az 1525-ös országgyűlésen sem vett részt. Inkább a törökkel hadakozott akkoriban.

Szapolyai nem csak a mohácsi mezőn nem volt ott, de érintetlen seregével Szegeden állomásozva azt is tétlenül nézte, hogy a törökök - gyakorlatilag kardcsapás nélkül – beveszik Budát, elfoglalják Pestet. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat, no meg, mert jött a hideg, amikor nem annyira szerettek hadakozni, 1526. október 13-án elhagyták az országot.

Szapolyai ezúttal nem késlekedett: november 1-én már be is vonult Budára. Egyik első dolga volt, hogy országgyűlést hívott össze Székesfehérvárra, ahol november 10-én királyt választottak. Természetesen Szapolyait. November 11-én már királlyá is koronázták. A koronázás a Magyar Szent Koronával történt és a rangidős főpap, a nyitrai püspök végezte el. Az akkori szokásjog szerint rendben is volt az ügy.

Vagy mégsem?

Hivatalosan országgyűlést – király hiányában - csak a nádor hívhatott össze. Tehát a Szapolyai által összehívott országgyűlés érvénytelen volt – legalábbis ezt állította az a tizenhárom, alig egy hónappal később Pozsonyban összeült főúr és főpap, akik Habsburg Ferdinándot választották meg királynak.

1527. november 3-án Habsburg Ferdinándot – I. Ferdinánd néven – Magyarország királyává koronázta a Szent Koronával Podmaniczky István, a nyitrai püspök. Ekkorra már egész szép gyakorlatot szerezhetett…

Dúlt az 1526 és 1538 között zajló, magyar belháború névre hallgató „vidám társasjáték”. Amikor a legjobban össze kellett volna fognia a nemzetnek a török ellen, akkor egymással hadakoztak az urak, ha már két koronás királya is volt az országnak. Rossz nyelvek szerint, némelyik főúr sűrűbben váltot urat, pártolt át valamelyik királyhoz, mint ahányszor az ingét cserélte. Hiába, a vagyon, a hatalom, az előrejutás vágya sokat nyom a latban.

Kivételt talán csak Móré László képezett. No, ne gondoljuk, hogy erkölcsi magasságokba emelkedve felülről szemlélte az országrontó hajcihőt. Egyszerűen úgy vélte, elég nagyfiú ő ahhoz, hogy ne pártoljon sehova és amolyan „rablólovagként” csinálja meg a szerencséjét. Hol itt csapott le, hol ott. Hol a Ferdinánd-híveket sarcolta, hol a Szapolyai-pártiakat fosztogatta. Törvényszerűnek mondható, hogy előbb-utóbb mindkét fél megunta „eredményes működését” és csodák-csodájára, összefogtak ellene.

Természetesen a törökök se maradhattak ki a Móré elleni hadjáratból, ha már Laszky Jeromos vezette az ostromló sereget. Laszkyról csak annyit, hogy ő sem volt éppen az a gáncs nélküli lovag „1527 után konstantinápolyi diplomáciai szolgálatai révén emelkedett fel Szapolyai udvarában, és ebben az időben már Lodovico Gritti ékszerkereskedővel szövetségben a szultán javára dolgozott, annak reményében, hogy királya félreállításával Gritti kezére játszhatja Magyarországot, és megszerezheti magának Erdélyt.” - Tarján M. Tamás: Szapolyai János hadai ostrom alá veszik Palota várát (Rubicon.hu)

A magabiztos Móré állt az ostrom elé. Aztán, miután két hétig folyamatosan lőtték a várat – a később elhíresült Kászon bég is ott volt a török csapatok soraiban, ekkor tanulta ki, hogy is kell egy magyar várat bevenni – kezdett kicsit megcsappanni az önbizalma. Különösen, hogy várnagya is súlyosan megsebesült.

Azt pedig a várban még nem is tudhatták, hogy a cseh bányászok által ásott aknák már készen állnak a falak alatt, csak az ott elhelyezett puskaport kell felrobbantani és megnyílik az út a várba, mikor Móré összehívta katonáit. Kifizette a zsoldjukat, még némi ajándékkal is megfejelte az összeget. És mellesleg, meggyőzte őket: hogy ő most bizony elmegy segítségért. Visszatér, már hogyne térne vissza, hiszen két gyermeke a várban marad a védőkkel. Azt is mondhatjuk: túszként…

Maradék kincseit előrelátóan az időközben elhunyt várnagy sírjába rejtette ő maga pedig az éj leple alatt, kötélen leereszkedett a várfalon. Sikerült is átjutnia az ostromlók táborán. A segítséghozásra vonatkozó szándékát pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy egészen a szlavóniai Rohonc váráig futott.

A vár bevétele végül is a „takarékos” Ferdinánd küldötte bányászoknak volt köszönhető. Az aknák kiválóan működtek, a falak leomlottak. A várba elsőként betörő törököknek meg már volt praxisuk, hogy ilyenkor mit is kell tenni. A védők nagyrészét kardélre hányták és vittek mindent, ami csak mozdítható volt. A vár pincéibe bújt Móré gyerekeket is megtalálták.

Laszky – ezt a javára írhatjuk – nem a gyerekek ellen viselt háborút. Megfürdette, szép ruhába öltöztette őket és elküldte Szapolyaihoz a két fiút. Ő pedig szépen továbbadta a gyerekeket a töröknek…

Hogy mi volt végül is az ostrom „haszna”? Mórét megszalasztották. A többiről meg Erdődi Simon zágrábi püspök feljegyzése tanúskodik:

"A törökök zsákmányt raboltak, a mieink – lelkiismeretükre hallgatva – az embereket és az ott talált népet akarták inkább megmenteni, semminthogy pénzzel bővelkedjenek. A csehek és az őket követő szegények ennyi hitetlen között semmit vagy csak keveset raboltak; ami a töröké lett, ha ez hihető, 150 ezer forintra teszik; ami a magyaroké lett, még nincs megbecsülve.

A keresztények közül 300-at vezettek tegnap – mint a barmokat – a hajókhoz. Vannak hajók, melyek úgy látszanak, hogy tele vannak keresztény foglyokkal. Móré tirranus leányát és fiát a királynak ajándékozták; a nemes leányokat, akik ezekkel a gyerekekkel voltak, Laszki úr a fürdőbe külte, hogy megmosakodjanak… Más egyéb nincs Palotán; 300 csehet hagytak vissza… Ma a török lovasság és gyalogság egy része eltávozott Eszék felé. Tegnap a király és a mi szemünk láttára a foglyok tömegével megrakott hajók – ők is sírtak, mi is megkönnyeztük őket – a kikötőből elindultak.

A vajda úr csodálatos dolgokat beszélt Móré kincseiről. Volt a megölt várnagy holtteste alatt 160 kupa, nagy és nehéz mind, tál 10, vagy 12, kézmosó ugyanannyi és sok más ezüstnemű. Egyetlen kis bástyában a sok ezüstneműn kívül negyven arannyal és pénzzel teli zsák és lószerszármok, ezüstdíszítéssel minden a legszebb és legértékesebb, fuvolák és sok egyéb dolog, ami a királyi gőghöz tartozik, s ami mind a hitetlenek kezére került. Így vándorolnak a magyar értékek! A talált dolgok értékét 200 ezren felül becsülik."

És a magyar-török sereg indult tovább, más várak felé…

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Sulinet.hu; Szigetvar-zrinyi1566.hu; Olvasonaplopo.eu.
Kép: A képen Palota vára egy XVII. század végi ábrázoláson. (Szigethvar.hu)