És jöttek a törökök... Az 1300-as évek végére az Oszmán Birodalom meghódította a Balkán nagy részét. Lazarevics István szerb despota igencsak szorult helyzetben volt, Kihez fordulhatott volna segítségért, merre kereshetett volna szövetséget, ha nem északon. Akkoriban Zsigmond ült Magyarország trónján, aki egyáltalán nem mellékesen, mint német-római császár, cseh király, az akkori Európa egyik leghatalmasabb uralkodója volt.

A szövetség 1426-ban megköttetett, Lazarevics lemondott néhány várról, köztük olyan fontosakról is, mint Nándorfehérvár, Galambóc és több kisebb erősségről, Zsigmond javára. Cserébe a magyar király garantálta, hogy elismeri Lazarevics utódjaként Brankovics Györgyöt szerb despotaként. Lazarevics István 1427. július-én elhalálozott.

Zsigmond tartotta a szavát, de Brankovics megpróbálta elkerülni az egyezség betartását. A magyar király nem vette tréfára a dolgot, mert ha az adott szó egyes körökben olykor nem is ér valami sokat, de az üzlet az üzlet.

Ha nem megy szépszerével, megy majd erővel. A magyar és szövetséges hadak megindultak és Nándorfehérvár hamarosan Zsigmondot mondotta urának. Ha a legfőbb erősség elesett, persze a kisebb várak is sorra meghódoltak.

Kivéve Galambócot…

Az ottani kapitány, a Lazareviccsel kötött szerződésre hivatkozva, csak váltság fejében engedte volna át várat. Az, hogy tényleg volt-e a szerződésben ilyen kitétel, kétesélyes. Egyes források azt állítják igen, mások meg azt, hogy nem.

Mikor sehogy sem tudott megegyezni Zsigmonddal, gondolt egy merészt és a törökökhöz fordult. Azok persze kapva kaptak az alkalmon, ráálltak az alkura. Elvégre 12000 arany nem olyan nagy pénz egy ilyen fontos várért. Az üzletet nyélbeütötték s mire Zsigmond megérkezett seregével, a várban már török védők állomásoztak.

Zsigmond nem hagyta annyiban, ostrom alá vette Galambócot. Elvégre, a szerződés szerint a vár őt illette. Akkor is, ha az ellenség kezére játszották…

A galambóci törökök igencsak nagyot nézhettek, mikor a Vaskapu-szorosnál, a Duna bal partján, a jobb parti Galambóccal átellenben, a tél folyamán „hirtelen” kinőtt a földből Lászlóvára. Zsigmond ezt az erősséget szánta hadjárata és az ostrom kiinduló pontjául, és hogy a szerbek ne vegyék tréfára a dolgot, mindjárt össze is toborzott egy nagyjából 15-20000 fős sereget, amelyben a II. Dan havasalföldi fejedelem 6000 emberrel képviseltette magát és Cserni Száva is megérkezett a maga litvánjaival.

Galambócot 1428 áprilisában kezdték ostromolni. Külön érdekessége a támadásnak, hogy ez volt az első alkalom, mikor a magyar sereg várostromnál nem csak „díszként” vonultatott fel, de igen eredményesen be is vetett tüzérséget.

A falak romlottak, és bár a török védők hősiesen kitartottak, nem sok esélyük volt. A magyarok már a mindent eldöntő, végső rohamra készültek, mikor váratlanul beütött a mennykő. Megérkezett II. Murád szultán egy feltűnően nagy társaság élén, akik valamilyen oknál mind fegyvert viseltek és az feltett szándékot forgatták a fejükben, hogy ők márpedig felmentik a szorult helyzetben lévő Galambóc várát.

A nyomasztó túlerő láttán Zsigmond nemigen tehetett mást, mint megkísérelt fegyverszünetet kötni. Ismét köttetett egy egyezség… Ez úgy szólt, hogy Galambóc marad a törököké, az ostromlók pedig szabadon visszavonulhatnak.

Nos, a történetben már ez a második egyezség, amelyet nem tartottak be.

A magyarok a tárgyalásokon elhangzottakhoz hűen, megkezdték az átkelést a Dunán, vissza a bal partra. Ahogy a hajdani szerb várkapitány, a törökök sem állták a szavukat. Hiszen ott volt, szinte a markukban, a keresztény Európa egyik leghatalmasabb uralkodója, micsoda dicsőség lenne a török félhold számára, ha elveszejtenék!

Rátámadtak az átkelőkre, akik jó része még a galambóci oldalon várta – a királlyal egyetemben, hogy átjuthasson a biztonságba. A támadás fő célpontja természetesen Zsigmond volt. A királyt Rozgonyi István temesi főispán vezette csapat védelmezte. Egyes források szerint ebben a csapatban ott harcolt egy különösen elszánt fiatalember, bizonyos Hunyadi János is…

De a testőrök minden igyekezete ellenére igencsak szorult a kapca. Kétséges, hogy sikerül-e kimenekíteni az uralkodót a török gyűrűből, ha nem történik meg a csoda, melyről így emlékezik meg egy, Zsigmond által, 1434-ben kiállítatott oklevél:

„Rozgonyi István neje, gróf Bazini Szentgyörgyi Cecilia velünk együtt jelen lévén a galambod vár vívásánál, midőn Szent Lászlóvárnál e Galambóc átellenében volnánk, egyik fegyveres hajónkra ülvén, mellőzve a női félénkségét, azon hajón fel és alá evezett és a dulakodó seregekkel a törökök ellen harcolt. Hadi gépekből kénköves záport hajigálván és nyílvesszőket sűrűn bocsátván, a mi szemünk láttára vitézül és vezérhez illő módon viselte magát és a galambod várban levő törökökre ostromló szereket szórni nem rettegett.” (Ráth-Végh István – Kardforgató magyar asszonyok)

Rozgonyiné – Arany János így említi balladájában – érkezett férje és a király segedelmére.

Illusztráció Jókai Mór - Téli zöld című kötetéből (Pest. 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastvál - MEK)

"Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -

"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!"

Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét." – Arany János: Rozgonyiné (Részlet)

A visszavonuló magyar csapatokat - Zsigmond személyes kérésére - Cserni Száva fedezte 500 litván lovasával. Zawisza Czarny, a lengyel lovag, aki fekete páncéljáról kapta melléknevét (Cserni, Czarny - Fekete) ott esett el a litvánokkal együtt. Az utolsó szálig kitartottak…

Cserni Száva Jan Matejko Grünvaldi csata című festményén. (Wikipédia)

Jókai Mór így emlékezett meg – természetesen regényes formában – a történtekről:

„Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az ellenség közé.

– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger! Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Cecilia el akarta rejteni könnyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi, – látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.”

A király megmenekült és a sereg jó része is. De az oszmán betörést nem sikerült megállítani. A szultán Galambóc felmentése után tovább folytatta hadjáratát, csapatai végigdúlták Szerbiát. Brankovics II. Murád vazallusa, adófizetője lett csak így tudta a békét megvásárolni. A magyarokkal kötött szövetsége egy időre a kútba esett.

És a török nem állt meg… Boszniában szétverték II. Tvrtko király seregét, több fontos várat megszálltak.

A hódítók ott álltak a magyar határon…

Forrás: Wikipédia; Szilágyis Sándor: A Magyar Nemzet Története - Ráth-Végh István:  Kardforgató magyar asszonyok; Arany János: Rozgonyiné; Jókai Mór: Rozgonyi Cecília;

Nyitókép: Zichy Mihály illusztrációja Arany János: Rozgonyiné című balladájához