81 esztendőt megélni még magában sem egyszerű, de 81 évet katonai szolgálatban, huszárként, lóháton eltölteni, alighanem világrekord. Nem tudom szerepel-e Skultéty László neve a rekordok könyvében, de ha nem, bizonyosan odaillene.

Skultéty eredetileg Gábris László néven született a Trencsén vármegyei Hegyesmajtényban. A családban hagyomány lehetett a katonáskodás, a huszárság. Édesapja is huszár volt, aki felesége halála után nem nagyon tudott mit kezdeni az akkor tizenkét éves fiúval, gondolt egy merészt, és huszárnak adta. Skultéty László 1750-ben a Ghillányi-huszárezredben lett „ezredfiú”. Aztán, 1752-től Hadik András vette át az ezredet… Így eshetett meg, hogy Skultéty – hogy mikor és miért változtatott nevet arról nem szól, a fáma – ott volt a nevezetes „huszárcsínynél” mikor a magyar huszárok – Hadik András vezetésével - a hétéves háború 1756-57. évi hadjáratában elfoglalták és megsarcolták az ellenség fővárosát, Berlint.

Ez volt a „belépője” és ismerjük el, egészen jól sikerült. A folytatás sem volt akármilyen: 1831. augusztus 19-én bekövetkezett haláláig harcolt a Habsburg Birodalom valamennyi háborújában, mindösszesen 22 hadjáratban. Szolgált négy uralkodó alatt, Mária Terézia volt az első (uralkodott: 1740. október 20. - 1780. november 29.), őt II. József követte (u.: 1780. november 29. - 1790. február 20.), majd II. Lipót (u.: 1790. február 20. - 1792. március 1.), végül I. Ferenc (u.: 1792. március 1. – 1835. március 2.) következett.

A hétéves háborúban veszítette el édesapját, a poroszok 1760 elfogták és nem tért vissza a rabságból. De a hosszú háborúk is véget érnek egyszer, a hétéves háború 1764-ben fejeződött be. A sok dicsőséget szerzett Hadik-ezredet feloszlatták, Skultéty László átkerült a 8. huszárezredhez, annak kötelékébe tartozott egészen katonai pályafutása végéig.

A katonaélet sohasem volt életbiztosítás, különösen nem azokban az időkben, mikor – a korabeli egészségügyi ellátás hiányosságai miatt - akár egy egészen apró sérülés elfertőződése is halált okozhatott. És neki aztán kijutott a „jóból”… Szolgálata során szembekerült franciákkal, törökökkel, itáliaiakkal, poroszokkal és oroszokkal. Többször is megsebesült. „A porosz háború csatáit egy kardvágás a kezén és egy szuronydöfés a bal arcán tette emlékezetessé, ötvenhárom éves korában elvitték a török ellen s itt kapta a harmadik sebét. Azontúl kerülte az ellenséges golyó, nem fogta ellenséges fegyver. Pedig nem kis dolog volt kiállni Napóleon gránátosainak veszett rohamait, és nem volt tréfa épségben megúszni az 1812-i oroszországi téli hadjárat szörnyű megpróbáltatásait, noha ekkor már hetvenhetedik esztendejét töltötte be az öreg dalia.”  (Ráth-Végh István: Magyar kuriózumok)

Hosszú élete során sohasem kerülte a veszélyt, ott volt a „legmelegebb” helyzetekben, nem véletlenül léptették elő 1790-ben strázsamesterré, és ekkor nevezték ki az ezred zászlótartójává. Ő pedig hűen hordozta azt a bizonyos zászlót…

Mesélik, mikor I. Ferenc császár 1812-ben megszemlélte az ezredét, feltűnt neki az akkor már 74 éves, vén zászlótartó. Ilyet nemigen láthatott azelőtt… Odament is ment hozzá és szóba elegyedett az agg vitézzel. Rangot ajánlott neki, elő akarta léptetni tisztté és minden munka alól mentesíteni, de az öreg huszár azt válaszolta: ő már csak megmarad kornétásnak (zászlótartónak), mert a zászlót, azt nem lehet elhagyni.

Nem is tudta elhagyni soha…

1830. szeptemberében még ott tartotta a zászlót, mikor ezrede felvonult a hadgyakorlat díszszemléjén. 1831-ben szerelték le a seregből, közel nyolcvanegy év szolgálat után, élete 94. esztendejében, mikor már nem tudta teljesíteni egy huszár legfőbb kötelességét, már nem tudott lóra ülni. Az ezrede akkoriban éppen Aradon állomásozott, az agg obsitost a város gondjaira bízták. De nem sokáig élvezhette a civil életet, a jogos megbecsülést. Talán a tétlenség miatt, talán az évtizedek óta megszokott katonaélet hiánya okozta, de még abban az esztendőben, augusztus 19-én elhunyt. Az csak természetes, hogy katonai tiszteletadással kísérték utolsó útjára, az újaradi temetőbe. A síremlékét, az ezred költségén, volt parancsnoka állíttatta neki. Az egyszerű homokkő obeliszket a város 1898-ban cserélte fel egy díszesebb márványoszloppal.

Egyes források szerint ő ihlette Garay János 1843-ban írt, Az obsitos című költeményét, amelyet 1926-ban Kodály Zoltán zenésített meg Háry János címmel. „Életéről Safáry Endre és Zachar József írt könyvet Nyolcvan nyár nyeregben címmel, amely 1992-ben jelent meg az Ikva Kiadónál. Arcképe ott van a Somogyi Győző festőművész által megfestett Magyar hősök arcképcsarnokában, amely a száz legvitézebb magyar katonát ábrázolja.” (Mult-kor.hu)

De a vén huszárnak nem adatott meg az örök nyugalom…

Skultéty László magyar sírfelirattal ellátott sírját 2013. május 21-én a román hatóságok felnyitották és a maradványokat a szlovák légierő katonai gépe Szlovákiába szállította. Megadták a módját, a gépet a helyi haderő vezérkari főnöke fogadta egy egész díszegység kíséretében. A Trencsén melletti Hegyesmajtényban temették újra, mint szlovák nemzeti hőst… Az az apróság, hogy eredeti sírján magyar volt a felirat, hogy a halála óta eltelt közel két évszázad alatt senkiben fel nem merült, hogy ne magyar lett volna a földkerekség legvénebb huszárja, mit sem számított. Ahogy nem számított az sem, hogy a kortársai miként emlegették, hogy ő maga minek tartotta magát.

A magyar fél természetesen felszólította a szlovák felet, hogy fejezze be „a történelemhamisító, kegyelet- és jogsértő” magatartást. A válasz az volt, hogy „Szlovákia hadtörténetének jelentős személyiségéről van szó”, Skultéty nemzetiségét pedig a „területi elv alapján” lehet megállapítani.

Ez kétségkívül érdekes és újszerű eljárás a történelemben, régészetben…

Források: Wikipédia; Lovasok.hu; Tortenelmiportre.blog.hu; Mult-kor.hu; 444.hu; 3szek.ro; Kronika.ro; Ráth-Végh István: Magyar kuriózumok
Kép: Skultéty László magyar huszár. (Wikipédia)