Budapest legfurcsább karácsonya várt abban az évben, 1944-ben a városra. De valahogy senki sem hitte el, hogy tényleg megtörténik. Csakugyan itt vannak az oroszok, csakugyan bekerítették a várost. Az emberek, a polgárok mintha tudomást sem vettek volna a hadihelyzetről…

Malinovszkij és Tolbuchin szovjet marsallok valóságos versenyfutást rendeztek, hogy melyiküké lesz a dicsőség, ki éri el előbb Budapestet. És 1944. december 24-ére –egyáltalán nem várt és nem kívánt karácsonyi ajándékként megérkeztek… A 2. Ukrán Front és a 3. ukrán Front csapatai ostromgyűrűbe zárták a várost, valamennyi védőjével, körülbelül egymillió lakosával egyetemben.

A pesti polgárok viszont bevásároltak. Persze, az ajándékok beszerzésén kívül mindenki igyekezett tartalékokat felhalmozni. Már aki tehette. A pénz ugyan kezdte értékét veszíteni, de akinek volt, nem sajnálta. És volt mire költenie. Az utcákon épp úgy árulták a karácsonyfákat, mint máskor, az üzletek tele voltak áruval. Aranyért, valutáért bármit lehetett kapni. És sokfelé szólt a gramofonokon a dal, ami az akkori idők jelképe is lehetne:

"Csak egy nap a világ,
csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
ki tudja, meddig él a szerelmünk?"
Csak egy nap a Világ (De Fries Károly - Vaszary János)

Mint valami különös haláltánc vidám figurái közlekedtek a derék pesti polgárok mindenfelé. A buszok ugyan leálltak benzinhiány miatt, de a villamosok, a fogaskerekű jártak. Így eshetett meg az eset, melyről így írt Babucs Zoltán, Magyar Hírlap, 2011. december 24-i számában:

„Andrej Iljics Kozlov alhadnagy felderítő szakaszával december 24-én, este hat órakor érte el a fogaskerekű svábhegyi végállomását, ahol legnagyobb elképedésükre fenyőfát és sült gesztenyét árusítottak. Miután a szovjet katonák vásároltak egy-egy zacskó sült gesztenyét, felszálltak a menetrend szerinti járatra, majd a szerelvény elindult. Az egyik utasnak feltűnt, hogy nem a szokványos egyenruhát és fegyvereket viselik a katonák, ezért megrántotta a vészféket. A lefékezett szerelvényről leugrálva tűntek el a szovjet katonák az erdőben, miután pár utast megszabadítottak karórájuktól.”

De másutt is érhette az a váratlan szerencse a pesti – avagy budai polgárt -, hogy oroszokba botlott. Egy, a szépilonai villamosremíz mellett posztoló rendőr például frász kapott, mikor egy orosz tank célba vette őt. De nem lőttek rá, így értesíthette az estről a német parancsnokságot.

És a védők? És a németek?

Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen „kelet” irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a „vitéz urat (Gosztonyi Péter, Budapest lángokban)

Karácsonyra minden készen állt az ostromhoz, mely összesen 102 napig tartott. Egyes hadtörténészek a sztálingrádi csatához szokták hasonlítani, hossza, hevessége és – sajnos – az áldozatok száma miatt. A szocialista időkben okítok legendák szerint, az oroszok - a várost kímélendő - nem vetettek be nehézfegyvereket az ostrom során. Ez minden bizonnyal így volt, és a házak maguktól dőltek össze, esetleg olyan rosszul voltak megépítve, hogy már egy-egy puskagolyó is végzetes károkat okozhatott.

A németek eredetileg nem akartak olyan sokáig maradni. Három kitörési tervet is kidolgoztak, az első 1944 karácsony táján lett volna esedékes, a második Újév napján, a harmadik január harmadikán. De Hitler, mint főparancsnok, mindhármat megvétózta. A megkésett, február 11-i kitörési kísérlet már korántsem kecsegtetett olyan esélyekkel, mint a korábbiak. Az új tervet február 11-én 15 órakor ismertette a IX. SS hegyi hadtestparancsnokság a német csapatok parancsnokaival. Az elképzelés az volt, hogy csak azok a katonák vegyenek részt a kitörésben, akik képesek kibírni egy több, mint 20 kilométeres, éjszakai gyalogmenetet, közben folyamatosan harcolva.

Hogy voltak-e egyáltalán olyan katonák, akik megfeleltek a hosszú ostrom után ezeknek a feltételeknek, az már kérdéses. Mindenesetre megpróbálták.  A hadműveletben 14 000 német, 2000 magyar katona (sokan csak „muszájból”, jó részük még a beépített részeken visszamaradt), 2500 nyilas, valamint civil vett részt.

„A kitörést egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta.” (Wikipédia)

És talán ez volt az egyetlen igazán – s védők szempontjából – sikeresnek mondható momentuma a kitörésnek. Mert ami ezután következett…

Még azok „jártak jól”, akiknek olyan „szerencséjük” volt, hogy megadhatták magukat. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest) parancsnoka, a Budakeszi úton, Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Horváth-kertben adta meg magát.

Mert a többiek…

„Maga a budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott. Február 11-én a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, de a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott.” (Magyarország a XX. században)

Az ostrom következményét, Budapest elestét, kétségkívül felszabadulásként élhették meg a korábbi üldözöttek. A védőseregből fogságba esettek, meg az oroszok által elhurcolt, mintegy 50 000-100 000 civil meg másként.

A szovjetek maguk sem felszabadító hadműveletként kezelték az ostromot. A város bevétele után osztogatott emlékérmen ugyanis „nem a „za oszvobozsgyenije”, magyarul felszabadításért, hanem a „za bzjátyije”, azaz elfoglalásért szó szerepelt.” (Tortenelemportal.hu)

De Budapesten véget értek a harcok...

Forrás: Vikipédia; Magyarország a XX. században – Szerkesztők: Kollega Tarsoly István, Püski Levente, Barta Róbert, Gyarmati György; Tortenelemportal.hu; Origo.hu; Index.hu;

Kép: Budapest I. kerület, Királyi Palota, Turul szobor a Sikló végállomásától nézve.
Évszám: 1945
Fortepan 05814
Orig: Fortepan