Alaposan meg voltunk áldva Habsburg-házi királyainkkal. Egyikükről így írtak: „őrülési rohamok gyötörték, s dühöngése rettenetes kitörésekben nyilvánult. Szolgáit ütötte, verte, sőt magamagát is meg akarta ölni. Azt hitte, hogy megbabonázták, s az ördögöt idézte, hogy végre már elvigye”. Rudolfnak talán sok mindenhez volt tehetsége, de az uralkodás nagyon nem ment neki. Egyszerűen nem is érdekelte.

Pedig minden olyan szépen indult…

Rudolf 1552. július 18-án született Bécsben. Apja a Habsburg ház osztrák ágából származó II. Miksa német-római császár, magyar és cseh király volt. Az ifjú Rudolf 11 és 19 éves kora között a spanyol udvarban nevelkedett, anyai nagybátyjánál, II. Fülöp spanyol királynál. A vallási ügyekben meglehetősen toleráns II. Miksa még aggódott is: fia talán Spanyolországban eltanulta az ott dívó mélyen katolikus, inkább már bigott gondolkodásmódot. Nem is tévedett nagyot, Rudolf később az ellenreformáció lelkes támogatója lett.

Rudolf az útja a trónig már nem is lehetett volna simább. Az előrelátó Miksa ifjabb magyar királynak választatta és koronáztatta 1572. szeptember 26-án Pozsonyban. Majd, hogy Csehországban se legyen döccenő az utódlás körül, ifjabb cseh királlyá koronáztatta 1575. szeptember 22-én. Prágában. Az ifjabb német királyi címet pedig 1575. november 1-én pottyant Rudolf ölébe Regensburgban. Apja halála után pedig rá szállt a német-római császári és az osztrák uralkodói főhercegi címet is.

1576. október 12-én – ekkor halt meg Miksa - Európa egyik leghatalmasabb uralkodója lett. Olyan lehetőségekhez jutott, amely keveseknek adatik meg a történelem során. De őt ez egy cseppet sem érdekelt.

Már uralkodása kezdetén világosan értésére adta mind a magyar, mind a cseh és morva uraknak, meg mindenkinek, akit illetett – vagy nem is annyira illetett -, hogy ő bizony nem kíván olyan fárasztó és strapás dolgokkal foglalkozni, mint az uralkodás. Hogy ezt teljesen egyértelművé tegye, országaiba, birtokaiba valamelyik testvérét vagy rokonát nevezte ki helyettesének, helytartójának. Magyarországra például idősebbik öccsét, Ernő főherceget.

Lehet, nem is volt ez egy olyan nagyon rossz húzás tőle, mert így legalább mindenütt akadt valaki, aki foglalkozott az országos ügyekkel, míg ő elmerült kedves tevékenységei valamelyikébe.

 Mi Madách Imre Ember tragédiájából emlékezhetünk a mélybölcsességű uralkodóra, aki arra kényszerítette a jobb sorsra érdemes Keplert, hogy szakmányban gyártson horoszkópokat, elvégre a jövendőt csak meg kell ismerni valamiből…

Rudolf Joseph Heintz festményén (Wikipédia)

Dicső országlása idején vívta meg a tizenöt éves háborút a Habsburg Birodalom a gaz törökkel. Természetesen, nagyrészt Magyarország területén, mely a bécsi – Rudolf esetében inkább: prágai – urak szemében mindig is remek hadszíntérnek, ütköző zónának számított. A háború hosszú, de legalább eredménytelen volt. Már, ha azt nem számítjuk eredménynek, hogy segedelmével sikerült alaposan kiüríteni a kincstárat. A kezdeti keresztény sikerek után az erőviszonyok kiegyenlítődtek, 1606-ban az eredeti állapothoz képest alig pár apró változtatással kötötték meg a békét.

Nem mintha Rudolf túl sokat törődött volna a háború kimenetelével. Egész életében „sokkal inkább érdekelték többek között a tudományok, az okkultizmus és a csillagászat, mint a birodalom mindennapi politikai ügyei. Számos személyes hobbija volt, mint például az egzotikus állatok, az órák és az antik régiségek gyűjtése. A reneszánsz művészetek iránti vonzalmának hatására vette körbe magát olyan híres manierista művészekkel, mint amilyen Bartholomeus Spranger vagy Giuseppe Arcimboldo is. Emellett olyan tudós, alkimista és csillagász embereket is fogadott udvarában, mint Tycho Brahe, Johannes Kepler, Edward Kelley és John Dee is. Rudolf korából, a császárkirályt körbelengő pletykákból és legendákból táplálkozik a Prága városát máig körbelengő misztikus atmoszféra.”

Rudolf Giuseppe Arcimboldo festményén (Wikipédia)

De az a fránya háború a törökkel sokba került. Tán neki, tán valamelyik tanácsadójának jutott eszébe, honnan lehetne könnyen és gyorsan pénzt szerezni. Felségsértési perek sorozatát akasztották magyar urak nyakába – hja, kérem a „koncepciós per” nem 20. századi találmány -, aztán, ha azok nem voltak elég ügyesek – vagy szerencsések – könnyen fő- és jószágvesztéssel lakolhattak a semmiért.

A pereknek, az erőszakos ellenreformációnak – a magyar nemesség jó része ekkor már valamely protestáns gyülekezethez tartozott -, a magyarok számára is volt valami haszna: kitört a Bocskai-felkelés. A két esztendeig tartó, győztes szabadságharc biztosan nem sokat használt Rudolfnak. Akire ekkoriban már egyébként is alaposan rájárt a rúd…

Dédanyja, II. Johanna kasztíliai királynő családi öröksége kezdett kiütközni rajta. Hogy mi is volt az a bizonyos „családi örökség”? Elég sokatmondó Johanna ragadványneve, ahogy máig is emlegetik: „Őrült”.

Az 1590-es évek végétől egyre romlott Rudolf amúgy sem valami fényes elmeállapota – gondoljunk csak arra, hogy azért nem volt hajlandó megházasodni, mert egy jóslat szerint a majdan a fia fogja letaszítani a trónról -, az 1600-as évekre pedig végleg elhatalmasodott rajta az elmebaj. Gyakran "őrülési rohamok gyötörték, s dühöngése rettenetes kitörésekben nyilvánult. Szolgáit ütötte, verte, sőt magamagát is meg akarta ölni. Azt hitte, hogy megbabonázták, s az ördögöt idézte, hogy végre már elvigye" - Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története.

Addig nincs különösebb baj, míg egy uralkodó ördögöt idéz, de ha hisz is benne, hogy az megjelenik, akkor már komolyra fordultak a dolgok. Legalábbis ez lehetett Mátyás főhercegnek, Rudolf öccsének, véleménye, mert olyat tett, sem azelőtt, sem azután nem sűrűn fordult elő a tekintélytisztelő Habsburg-családban. Erőszakkal lemondatta bátyját a magyar trónról: „immár ezután császár ő felsége Magyarországhoz semmi közit nem ártja”. - Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története.

Rudolfnak – és nem csak neki -, ebben az időben, már nem csak mentális problémái, de az alkoholizmusa is egyre több gondot okozott. Talán egyik utolsó tiszta pillanatában - legalább a cseh nemesek támogatását megőrzendő -, 1609-ben királyi chartát bocsátott ki. A „Majestät” garantálta a vallásszabadságot az előkelők és a városok számára. Ez nem jött rosszul a cseheknek, de Rudolf helyzetén már ez se lendített.  1611-ben Csehországot is át kellett adnia fivérének.

"A minden országától megfosztott fejedelem keserűséggel szívében fordult a német birodalmi gyűléshez (1611 november hó), hogy ne hagyják el vénségében, gondoskodjanak rangjához illő ellátásáról. Itt sem ért czélt. Nyomorában a nép hagyománya szerint a megalázott fejedelem súlyos átkot mondott Prágára és Csehországra. Ez az átok teljesedésbe ment a harminczéves háború által. De Rudolf ezt már nem érte meg. Meghalt 1612 január 20-án. Mátyást azután egyértelműleg megválasztották római császárnak és a csehek is elfogadták királyuknak, miután a felséglevelet megerősítette." – írta róla és szomorú végéről Marczali Henrik a Nagy képes világtörténet című művében.

Forrás: Wikipédia; Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története, Mult-kor.hu; Origo.hu; Doksi.hu.