2018. jan 28.

Géza, a magyarok fejedeleme

írta: Cabe Ferrant
Géza, a magyarok fejedeleme

geza-800.jpg997. február 1-én hunyt el Géza fejedelem, akiről így írtak fiának, Szent István királynak Nagy legendájában: „Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza.”

A 945 táján született Géza édesanyja előkelő besenyő hölgy volt, valószínűleg Tonuzoba nemzetségfő lánya.  Apjának, Taksony fejedelemnek halála után örökölte meg a fejedelemi címet, valamikor 972 táján.

Ebben a minőségében az egyik első cselekedete volt, hogy üzenetet küldött I. Ottó német-római császárnak, hogy családjával együtt meg akar keresztelkedni. A keresztelési szertartást még abban az esztendőben el is végezte Prunward Sankt Gallen-i szerzetes. A keresztségben a fejedelem az István nevet kapta, míg öccsét Mihályra keresztelték.

De maradjunk a hagyományos Géza névnél – mely ugyan nem egészen fedi a valóságot, az eredeti nevének számtalan változta szerepel a forrásokban.

Géza indította el a folyamatot, melyet később fia folytatott és fejezett be, a magyarság keresztény hitre térítését és az ország betagolását az európai hatalmak közé. Ezeknek a lépéseknek a szükségességét általában azzal indokolják, hogy a magyarság egyébként nem maradhatott volna fenn, ugyanarra a sorsra jutott volna, mint a szintén a Duna-Tisza táján birodalmat építő avarok és hunok. Hogy ez így van vagy sem, azon lehet merengeni, de a történelemben a leglükébb feltehető kérdés a „mi lett volna ha”.

Géza nyugat felé fordulását és római kereszténység felvételét sokan a 970-ben, az arkadiopoliszi csatában elszenvedett vereséggel okolják, mikor a szövetséges magyar-besenyő-bolgár-orosz seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek a bizánci hadaktól. A „megsemmisítő” jelző persze inkább csak a gyalogosan harcoló bolgárokra és oroszokra igaz, a lovas magyarok és besenyők aránylag kis veszteséggel megúszták, mert el tudtak menekülni. A csata után Tzimiszkész János elfoglalta egész Bulgáriát, II. Borisz cárt foglyul ejtette és megszüntette az addig önálló vallási egységet, a bolgár patriarkátust.

Állítólag ekkor derült ki, hogy a bizánci orientáció, a görög rítusú kereszténység felvétele a magyarok számára nem járható út.

Ez biztosan így van, már csak azért is – hogy egy másik fájó vereséget is emlegessek –, a feltehetően jóval nagyobb veszteségekkel járó, 955-ös augsburgi vereség után meg nem derült ki, hogy nyugati orientáció és római rítusú kereszténység felvétele nem járható út a magyarok számára. Különösen nem, mert abból az irányból, ugye,  sohasem akarták meghódítani és leigázni a magyarokat…

Akárhogy is, és akármiért – azt ma már elég nehéz pontosan kisakkozni, hogy mik lehettek az okok – Géza a nyugat mellett döntött.  És akaratát rendszerint keresztül is vitte, mivel elég keménykezű férfi volt – már feltéve, ha nem feleségével, Sarolttal (Vagy Sarolta? Mert emlegetik így is.), az erdélyi Zombor fejedelem lányával kellett szembeszállni. Talán nem is az a ménkű nagy szerelem, hanem politikai, dinasztikus szempontok játszottak szerepet abban, hogy már hercegsége idején elvette feleségül az igencsak „kardos menyecskeként” aposztrofálható hölgyet. Sarolt később az egész uralkodására jelentős befolyást gyakorolt. Még az sem lehetetlen, hogy az egész család megtérésének ötlete az asszonytól származott.

Géza – mint már említettem – a keresztségben az István nevet vette fel, amely „megkoszorúzott”-at jelent, így a királyi méltóságra utal. De Gézának még sokat kellett hadakoznia itthon, sorra elbánni a törzsfőkkel, nagyobb hatalmú urakkal, míg élete végére elérte, hogy a nemzetségfők közül már csak három maradt – Koppány (Csak megemlítem: mostanság akadnak, akik Koppány létezését is megkérdőjelezik), Ajtony és Prokuj gyula, Sarolt testvére –, akik még többé-kevésbé függetlennek voltak mondhatók. A többiek? Géza nem véletlenül érdemelte ki a „véreskezű” jelzőt, ahogy időnként kortársai emlegették.

Bár megkeresztelkedett, de hogy mennyire volt mélyen hívő keresztény, azt jól példázza a Thietmar krónikájában szereplő történet, melyet Lengyel Dénes dolgozott fel Régi magyar mondák című művében:

„De akármilyen kemény természetű volt a fejedelemasszony, nem tudta elűzni a pogányságot Géza fejedelem lelkéből. Mert a fejedelem ide is, oda is pillantgatott, egyszerre két istennek áldozott. Mondta is egyszer a papja:

– Aki a pogányok halványa előtt áldozatot mutat be, mind elkárhozik.

De Géza fejedelem csak azt felelte erre:

– Van nekem elég, amit áldozzak. Akkora úr vagyok, hogy két istennek is eleget adhatok.”

A „kalandozásokat” betiltotta. Ez teljesen érthető lépés volt részéről, ha jó kapcsolatot akart ápolni a nyugati szomszédokkal. És viszonyleg könnyen meg is tehette, hiszen gyakorlatilag nem maradt olyan törzsfő, aki belevághatott volna egy ekkora vállalkozásba. Márpedig ezek a nyugati „kiruccanások általában egy-egy törzsfő „magánvállalkozásai” voltak. A „kalandozások” beszüntetését szokták még azzal is okolni, hogy eddigre a nyugati hadvezérek kiismerték a trükkös magyar harcmodort, így az már nem lehetett eredményes a páncélos lovagok ellenében. Ez természetesen igaz, különösen, ha meggondoljuk: a tatár-mongol hadak, úgy kétszázötven évvel később pont ezt a harcmodort alkalmazva verték ronggyá a magyarokat, és mellesleg mindenki mást is.

973 húsvétja előtt 12 magyar urat küldött I. Ottó császárhoz a március 23-án kezdődő birodalmi gyűlésre. Komoly jelzésnek számított, hogy nem volt hajlandó személyesen is útra kelni, hiszen a gyűlésen olyan hatalmasságok jelentek meg – tán nem önként és dalolva, de ott voltak -, mint Kékfogú Harald dán király, II. Boleszláv cseh fejedelem, I. Mieszko lengyel fejedelem fia Bátor Boleszló herceg.

Csak követeket küldött, mint VI. Benedek pápa, I. Jóannész bizánci császár, Vasfejű Pandulf beneventói herceg, és ezek a követek sem a családtagjai közül kerültek ki. Ezzel  fejezte ki, hogy ő független uralkodó, nem szolgája senkinek, nem lehet csak úgy odarángatni holmi gyűlésekre.

Géza elképzeléseiben – melyeket fia, István tovább vitt – egy erős központi hatalom kiépítése szerepelt. Ez jelentős érdeme, mert a szétforgácsolódott, törzsekre, nemzetségekre oszlott magyarságnak nem sok esélye lett volna a fennmaradásra Európa közepén. Géza, hogy saját – és utódai – hatalmát biztosítsa, létrehozta a későbbi magyar királyság alapjait. Külső segítséggel. Az ilyesmiért pedig előbb-utóbb mindig benyújtják a számlát…

…szigorú és kegyetlen, szinte hatalmaskodva bánt az övéivel, s irgalmasan s bőkezűen az idegenekkel, kiváltképpen a keresztényekkel; ámbár még belesüppedt a pogány életmódba, mégis, a lelki kegyelem fényének közeledtére figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről…” – írták róla Szent István király Nagy legendájában.

Egyáltalán nem véletlen, hogy XIII. Jánosnak, VI. Benedeknek és a későbbi pápáknak olyan fontos volt a magyarság. Biztos, hogy a keresztényi küldetés is közrejátszott a térítőszándékban, de az se lehetett utolsó szempont, hogy egy ekkora hatalom akár megrengetheti az egész keresztény Európát. Ezt pedig nem engedhették meg. Szándékuk szerencsésen találkozott Géza szándékaival.

A fejedelem halálakor egy már alapjaiban kiépített központi hatalmat hagyhatott fiára, aki – nem kevésbé keménykezűen, gondoljuk csak Koppányra, Ajtonyra – fejezte be művét.

 Forrás: Wikipédia; Tortenelemcikkek.hu; Tudasbazis.sulinet.hu; 24.hu; Szilágyi Sándor - A Magyar Nemzet Története

Kép: Géza 1360 körüli ábrázolása a Képes krónikában (Részlet; Wikipédia)

Szólj hozzá

Fősodor Kupalői históriák Tán történelem