A címben szereplő titulus nem elírás. Az 1384-ben megkoronázott, később szentté avatott Hedviget – Lengyelországban Jadwigaként emlegetik – csakugyan királynak titulálták, mert a kor hivatalos nyelve, a latin nem tett különbséget királynő és királyné közt, és nem lett volna egyértelmű, hogy uralkodóról van szó.

Mivel Nagy Lajos királyunknak nem született fia, biztosítani akarta lányai uralkodását a halála után. Felesége, Kotromanics Erzsébet négy leánygyermekkel ajándékozta meg. A két idősebb még gyermekkorában elhunyt, de Máriáról és Hedvigről gondoskodnia kellett. A terv az volt, hogy a két királyság együtt marad és az idősebbik gyermek, Mária lesz a királynő mindkettőben.

A leányági örökösödés Magyarországon nem ütközött különösebb akadályba, mindössze annyi kellett hozzá, hogy Nagy Lajos még életében, a trónutódlás érdekében, fiúsítatta idősebbek lányát, Máriát. A makacsabb a lengyel rendek csak férfiágon ismerték el az Anjou-ház trónöröklésének jogát. Valahogy őket is meg kellett győzni…

A megoldás kézenfekvőnek tűnt, a lengyel főpapokat és főnemeseket meghívták Kassára egy gyűlésre. Aztán egyszerűen rájuk zárták a kapukat és addig senkit sem engedtek távozni, míg el nem fogadták a 19 szakaszból álló kassai privilégiumot. Sokat nem habozhattak a lengyel urak az elfogadásán, mert számos előnyt biztosított számukra: garantálta Lengyelország területi sérthetetlenségét és fölmentette mindenféle királyi adó alól, továbbá a király vállalta, hogy az élethosszig tartó főhivatalokba idegeneket nem ültet. Mindezekért cserébe a lengyel főuraknak csak rá kellett bólintaniuk a leányági örökösödésre. Megtették.

Nagy Lajos halála után az idősebbik leányra, Máriára szállt volna mindkét trón, de ismét csak a lengyel urak makacsságán megbukott a perszonálunió. Ragaszkodtak hozzá, hogy ha már királynőjük van, az tartózkodjék is Lengyelországban. Az ő szempontjukból teljesen érthető követelést azonba Mária nem tudta teljesíteni, így került anyjuk közbenjárására Hedvig a képbe.

Hedviget 1384. október 15-én (más forrás szerint 16-án), Krakkóban, a waweli székesegyházban koronázták lengyel királlyá. A hivatalos megnevezés legalábbis ez volt, de maradjunk a királynőnél. A kis királynő ekkor még alig múlt tíz esztendős - 1374. február 18-án született – és nem elég, hogy uralkodnia kellett (volna), de azonnal egy igen komoly problémával találta szembe magát. Alig volt négy esztendős, mikor Bécsben eljegyezték – persze politikai és dinasztikus okokból – Habsburg Vilmos osztrák herceggel. Az ifjú herceg igazán passzolt hozzá korban, hiszen maga is csak nyolc esztendős volt.

Ez megint csak nem nagyon tetszett a nyakas lengyel uraknak. Tán az idegenekért nem voltak oda, az osztrákokat nem kedvelték, vagy valami csoda folytán megsejtették, hogy a Habsburgokkal nem túl jó ötlet egy tálból cseresznyézni. Ma már mindegy miért, de ragaszkodtak a soha el nem hált frigy felbontásához.

Nekik már volt más jelöltjük Hedvig számára. Az akkor még pogány litván fejedelemmel, Jagellóval kívánták összeházasítani, aki csak később, a keresztségben kapta az Ulászló nevet. Ez egy sereg problémát megoldott volna - kezdjük mindjárt a lengyel-litván konfliktuson - és az sem volt utolsó szempont, hogy házasság érdekében Jagelló hajlandónak mutatkozott egész népével a keresztény hitre térni.

A mélyen vallásos Hedvig ebben Isten akaratát látta, beleegyezett a házasságba.

Az események ilyen alakulása nyilvánvalóan nem volt ínyée az ambiciózus (később ez lett a mellékneve) Vilmosnak, aki rokonai biztatására kalandos lépésre szánta el magát. Titokban Lengyelországba utazott, hogy így, vagy úgy, de elhálja azt az eljegyzést. Ugyanis csak annyi kellett a korábban megkötött házassági szerződés életbelépéséhez, hogy a jegyespár „megerősítse” az abban foglaltakat. Kalandvágyó ifjú emberek még akkor is vállalnak ilyesmit, ha nem egy királyság jár a becserkészendő leányzóval. No de így!

Vilmosnak nem sikerült a merész akció, rajtakapták és villámsebesen kitoloncolták az országból.

Ulászló 1386. február 12-én érkezett Krakkóba, három nap múlva testvéreivel és kíséretével együtt megkeresztelkedett. Újabb három nap múltán, február 18-án megtartották az esküvőt.

A Habsburgoknak persze felháborodtak, hogy egy ekkora királyság, mint a lengyel, kicsúszik a markukból. Mindenféle híreket kezdtek terjeszteni Vilmos és Hedvig korábbi együttéléséről…

Válaszul Hedvig, a papság jelenlétében, a Wawel katedrálisában nyilvánosan visszavonta a gyermekkorában tett házassági ígéretét. VI. Orbán pápa annyira komolyan vette az ügyet, hogy személyesen vizsgálta ki, több legátust, pápai megbízottat is küldött Lengyelországba.

Vilmosnak egy lengyelországi kalandhoz még volt bátorsága, de ahhoz már nem, hogy megjelenjen Rómában az egyházi bíróság előtt. A pápa pedig döntött: a vádak alaptalanok voltak, „1388. április 18-án bullát intézett Jagelló Lászlóhoz. Ebben dicséri megtérését és szól a házasságáról, melynek érvényességéhez nem fér kétség. VI. Orbán szívélyes kapcsolatot tartott fenn később is a királyi párral, utóda, IX. Bonifác pedig elfogadta, hogy keresztapja legyen születendő gyermeküknek. Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha a házasság érvényessége felől bármi kétség maradt volna fenn.”  - Katolikus.hu.

Az ifjú királynő sokat tett a litvánok megtérítése érdekében, ellensúlyozandó férje meglehetősen erőszakos módszereit, az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta, a békés térítést. A makacskodó pogányoktól akkoriban mindközönségesen elvették a javaikat, ezzel szemben Hedvig így vélekedett: „Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?” Hogy szavai a megyőzésről nem csupán üres frázisok voltak, bizonyítja az is, a litván papság kiművelésére 1397-ben, Prágában kollégiumot alapított és elérte a pápánál, hogy a krakkói egyetemen teológiai fakultás indulhasson. De nem csak a lélekre volt gondja, a testre is: Biecz városában kórházat építtetett. „Gyakran látogatta a kórházakat, és ápolta betegeiket. Sokat próbálkozott a parasztság nyomorának enyhítésével.”

Krakkóban, 1399. július 17-én, leánya, Erzsébet Bonifácia szülését követő gyermekágyi lázba halt bele, négy nappal élve túl újszülött kislányát. Mivel a lengyelek már életében szentként tisztelték, biztosra vették közeli szentté avatását. Erre azonban még csaknem hat évszázadot kellett várni, az első lengyel pápa, II. János Pál avatta szentté 1997. június 7-én.

Szent Hedvig sírja, waweli székesegyház, Krakkó, Lengyelország

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Katolikus.hu; Turul.info.
Kép: Szent Hedvig Piotr Stachiewicz festményén