Vagy egy rendszeré? Nem csak az embereknek, könyveknek, de a szobroknak is megvan maguk sorsa. Néha felállítják őket, hogy hirdessék valaki, vagy valami „örök” dicsőségét. Máskor meg ledöntik azokat. És ezzel nagyobb, valódi dicsőséget szereznek. Igazságot tesznek…

A szobrok ritka ártatlan holmik. Az csak az irodalomban, mondjuk, Puskinnál fordul elő, hogy vendégségbe mennek. Csak álldogálnak maguknak és teszik a dolgukat. Azt, hogy ott vannak. Ennyi a dolguk. És ők nem tehetnek semmiről. Legfeljebb a felállítóik. Meg a lebontóik… Mindig azok kavarják a zűrt. Az emberek. Mint 1956-ban a „Csizma” téren…

„1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”. - szól budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozott határozata.

És lőn.  Mikus Sándor Kossuth-díjas alkotó terve alapján szobrot emeltek a „nagy” Sztálinnak. Eredetileg hat méteresre tervezték, de aztán mégis nyolc méter magas lett – elvégre a generalisszimusz nagyságát csak ki kellett fejezni valahogy. E célt szolgálta még a talpazat plusz tíz métere is. Szép darab lehetett, ha meggondolom…

A Sztálin-szobor teljes "pompájában"

A szobor 1951. decemberi avatásán nyolcvanezer ember vett részt. Már hogyne vettek volna részt! Nem kevesen önszántukból, mások meg muszájból. Mert kirendelték őket… Az 1953-tól Sztálin térnek, később Felvonulási térnek, még később „Csizma” térnek elnevezett terület ekkor vált a hivatalos állami ünnepségek felvonulási helyszínévé.

Még ma is az. Csak ma Ötvenhatosok terének hívják. Miért is?

És jöttek a pesti srácok...

1956. október 23-án a Felvonulási téren került sor a forradalom első tényleges, közös akaraton alapuló és később a leginkább szimbolikussá vált tettére: a Sztálin-szobor ledöntésére.

Végre-valahára sikerült elég helyet biztosítani és a teherautókat beindítani. Majd a nyakba kötött drótkötelekkel meghúzni a gyűlölt dromedár jelkép-szobrát. Egyszerre, megint és megint, húzd meg, vigyázz! – a szobor nem moccan. A drótkötelek egymás után szakadtak el, és mi mérgünkben és tehetetlenségünkben a sírás szélén álltunk. De azt mondtuk: ember tette oda, ember le kell tudja onnan vegye. Tovább kellett okoskodnunk. Az egyik gépipari technikumba járó fiú (mint én) azt mondja, iskolája aránylag a közelben van, s van ott gázhegesztő és vágó apparátus is. Na, mindjárt elindul vagy öt fiú, és kis idő múltán megérkeznek a vágóval. A tömeg ujjong, ahogy tovább dolgozunk – de ahelyett, hogy fogyna, egyre csak nő, nő és nő. Akad segítség bőven, többen is voltunk, akik értettünk hozzá, mert az iskolában vagy a munkahelyeken mint munkások vagy ipari tanulók dolgoztunk. Ekkor nagy hozzáértéssel, most már szinte percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot – de a legnagyobb probléma megint csak az volt, hogy a segíteni akaró tömeget miként tudjuk hátrébb vonni. Ott, akkor nem volt főnök vagy beosztott, tanuló vagy tanár. Ott mindenki egyenlő volt, és mindenki segíteni akart. Úgy is történt – a tömeget végül sikerült hátrakönyörögni. S akkor a teherautók a most már meggyengített szobrot nagy recsegések és ropogások közt le tudták húzni. Talán addigi életem legörömtelibb pillanata volt, amikor a nagy tömegű, gyűlölt szimbólum nagy robaj közepette lezuhant a földre, és ott hevert. Diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le, örömmámorban úsztunk, és csak ölelgettük egymást.

- írta visszaemlékezésében Pongrátz András, aki akkor tizenhét esztendős diák volt és fikarcnyit sem érdekelte a politika. Békésen tartott hazafelé, mikor a Blaha Lujza téren nagyobb csoportosulást látott. Leugrott a villamosról, hogy megnézze, mi zajlik a téren és…

És nem sokkal később már a Felvonulási téren rángatta ő is a szobrot.

Dőljön! Nincs ennek helye Budapesten!

Ilyen egyszerűen mentek a dolgok akkoriban…

"ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen. Bármi
következik, boldogság, hogy megértem;" - Faludy György - 1956, te csillag (részlet)

És a Sztálin-szobor - több órás próbálkozás után - este 21:37-kor végre ledőlt.

Ott egye meg a fene! A diktatúrával együtt…

Mosolygó emberek a szobor roncsaival

Aztán elmúlt 56. Ötvenhét is. És jöttek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek.

Mikor kivezényeltek minket a suliból, felvonulni május elsején, és mi dühöngve ott ballagtunk – eltolták egy szabadnapunkat a kötelező programmal – fogalmunk sem volt arról, hogy a dísztribün a hajdani generalisszimusz szobrának talapzatából készült. Azt építették át „integetőhelynek”… Így visszagondolva, némi jelképes értelmet nyer a dolog: az akkori pártállam vezetői ott örömködtek, Sztálin hajdani csizmái alatt. Lent meg vonult a nép…

Aztán, a kilencvenes évek elején, mikor már csak egy, a ligetet csúfító betonkocka marad belőle, végre, végleg elbontották.

Valahogy nem hiányzik…

Képek: Fortepan
Forrás: Wikipédia