A címben elhangzó véleményt nem sokszor hallhatta magyar király. Még akkor sem, ha a Habsburg családból származott, mint Miksa. De Gyulaffy László sose fogta vissza magát. Se szóban, se bajvívásban, se, ha a törökkel kellett harcolni…

Ki is volt ez a „magyar Achilles”-ként is emlegettet úr, aki annyira nem rajongott Habsburg Miksáért, hogy odahagyta rangját, birtokát és inkább áttette székhelyét Erdélybe. János Zsigmondhoz pártolt, csak hogy ne kelljen a bécsi urakat szolgálnia?

Gyulaffy László (egyes forrásokban: Gyulafi) valamikor 1520 táján született Csobáncon, régi híres katonacsaládban. Apja Gyulaffy István Csobánc kapitánya és királyi táblai ülnök volt. A három részre szakadt országban a család a török megszállás miatt elszegényedett, de az ifjú Gyulaffy mégis jó nevelést kapott: édesapja súlyt helyezett arra, hogy fia ne csak a hadimesterségben, de betűvetésben is járatos legyen.

Már egészen fiatalon, 1549-ben Szigetváron szolgált. Hogy mennyire eredményesen, azt az is bizonyítja, hogy Ferdinánd király Bécsbe hívatta és felajánlotta neki szigetvári kapitányságot. A szemtelen ifjoncnak volt mersze mindenféle feltételeket támasztania, nem a maga, mint inkább a vár felszerelésének, a védelem, az ott szolgáló katonák érdekében. Bécsben persze mindent megígértek neki, hogy ne tették volna egy ilyen kíváló fiatalember esetében! Aztán mindent meg is tartottak. Maguknak.

Le is mondott a kapitányságról, inkább átnyergelt huszárnak és 1551-ben már huszárparancsnokként működött Pápán. Itt sem lopta a napot, mikor Velicsán, a fejérvári bég kis kiruccanásra – amolyan rablókörútra – indult Stájerországba, huszárjaival meglepte és teljesen megsemmisítette a török sereget, a béget meg fogságba ejtette.

De nem csak a harcmezőn jeleskedett. Akkoriban dívott egy kedves népi sportág, a bajvívás, amely a legtöbbször bizony halálig tartott. Gyulaffy hamar a leghíresebb bajvívók közé emelkedett, a legendák szerint mindegy volt neki, hogy kopjával vagy karddal kell-e küzdenie. Kedves mulatságai közé tartozott a párbaj a befagyott Balaton jegén…

Bárkivel hajlandó volt kiállni, a leghíresebb és legvitézebb török bajvívókkal is. Csak azoknak – egy idő után már nemigen akaródzott megvívni vele… Különösen azután nem, hogy egy viadalon akkora erővel találta telibe Payazit (Bajazid) hegyesdi török vajdát, hogy a kopjája nem csak a török mellvértjét, de a hátpáncélját is átszakította. Ennek az esetnek akkora híre lett, hogy utóbb kénytelen volt álruhát ölteni, hogy ellenfelet találhasson magának…

Bezzeg nem kellett álruhát viselnie, mikor Ferdinánd király halála után Bécsben, Miksa koronázási ünnepségsorozatának részeként lovagi tornát rendeztek. Persze itt nem életre-halálra ment a küzdelem, de ha mégis belerokkant, esetleg belehalt valaki, csak sajnálták balszerencséje miatt. A játékok végül döntetlenül zárultak. A két győzhetetlen bajvívót, Thury Györgyöt és Gyulaffy Lászlót a király nem engedte egymással is megverekedni. A Habsburgok sosem voltak buták: két ilyen kiváló bajnok több hasznot hajt épen, mintha egymást aprítanák…

1566-ban, a szigeti veszedelem idején, a király Győrbe rendelte Gyulaffyt is. De a sereg csak nem indult meg Szigetvár felmentésére… A császári parancs ellenére Gyulaffy – a maga által fizetett 200 huszárjával -, valamint Thury és Török Ferenc nem sokáig bírták a tétlenkedést. Odahagyták a tábort. Ha már Szigetvárra nem mehettek, legalább Veszprémet visszafoglalták… A kapun először Gyulaffy tört be a katonáival és akkor se maradt hátra, mikor Tatát, Gesztest és Vitánt foglalták vissza. Mellesleg tönkrevertek két török sereget is, de Szigetvárig nem jutottak el.

A király azért nem haragudhatott meg olyan nagyon az engedély nélküli távozásért, csatározásokért, mert Gyulaffyt nevezte ki veszprémi kapitánynak. Ő – szokása szerint – ezúttal is komplett kívánságlistát nyújtott be, de az akkori „jó” szokásoknak megfelelően: jóformán semmit sem kapott. Inkább vittek tőle… A fejérvári béget, akit kicserélhetett volna török rabigában senyvedő bajtársai valamelyikére.

Talán ez lehetett nála az utolsó csepp a pohárban. Addig se arról volt híres, hogy lakatot tart a száján, de ezúttal tán túl messzire is ment. Kifejtette a véleményét a Habsburg uralkodóról… Még Veszprémet is otthagyta, embereivel együtt. Ilyen királyt szolgálni? Jóakarói, a „derék” besúgók – igen, sajnos régen is előfordultak ilyenek – persze azonnal jelentettek róla az udvarnál. Ennyire szókimondó katonára meg nemigen volt szüksége a Habsburgoknak, akárhányszor bizonyította is azelőtt a vitézségét. Felségsértéseit nem tűrhették tovább, ő meg jobbnak látta, ha ősi fészkét, Csobáncot otthagyva Erdélybe távozik.

Előbb János Zsigmond, majd Báthory István katonája lett. Nem szolgálhatta őket rosszul, mert működéséért Báthory Szilágycseh városa és vára urává tette, s mellesleg még 63 falut is kapott birtokul.

Az erdélyi mezei hadak tábornokaként 1579. május 13-án hunyt el, végrendeletében meghagyva: „az polgárokat tartsák meg régi szabadságukban, melyekben én is megtartottam”.

Forrás: Wikipédia; Eötvös Károly - Balatoni utazás; Takáts Sándor - Bajvívó magyarok; Csobancvar.hu; Anapkelet.hu; Kurultaj.hu; Missiles.blog.hu;

Kép: Török-magyar párviadal - rézmetszet; Acsády Ignác: Magyarország 3 részre oszlásának története 1526-1608 (In: A magyar nemzet története V. Szerkesztette: Szilágyi Sándor.) Athéneum, Budapest, 1897, 282. oldal utáni tábla.