A szabadságharc utolsó nagyobb harcképes seregcsoportja 1849. augusztus 13-án a világosi síkon, Görgey Artúr tábornok vezetése alatt letette a fegyvert, a Fjodor Vasziljevics Rüdiger tábornok vezette orosz csapatok előtt. A magyarok megadásának módja bizonyos szimbolikus jelentést is hordozott: az osztrákok előtt való megadást úgy értelmezhette volna a külvilág, hogy egy törvénytelen lázadás bukott el, a lázadók pedig meghódoltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti – feltétel nélküli – fegyverletétel mást üzent; azt, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregeivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, mert csak értelmetlen tömeges pusztulás az eredmény. 

Az oroszok már július 21-én követeket küldtek Görgeyhez, hogy a megadásról tárgyaljanak vele. Görgey válasza az volt, hogy fegyverletétel esetén, nem csak tisztjei és a sereg szabad elvonulását szabja feltételként, hanem a teljes lakosság bántatlanságát.

Július 24-én újabb, udvarias hangú felszólítást kapott az orosz Rüdiger tábornoktól a fegyverletételre.

Mivel az orosz-magyar találkozások a diplomáciai szokásoknak megfelelően zajlottak, le, mi több kifejezetten barátságosak voltak – egymás megajándékozása – Kossuth reménykedni kezdett egy orosz-magyar különbékében.

Görgey még azt is megüzente a tárgyalások során az oroszoknak, hogy tekintettel a jelenlegi helyzetre, a magyar vezetés szívesebben látná a Szent Koronát valamelyik orosz főherceg fején, semmint az osztrák császárén.

Így, utólag, elmondhatjuk, hogy nagy szerencsénkre, ez nem valósult meg. Mert ki tudja, hogyan alakult volna a magyarság sorsa a huszadik században… De a történelemben, a „mi lett volna, ha…?” - felvetés játék lehet csupán. Csak a megtörtént események számítanak… Még akkor is, ha szomorúak…

Az augusztus 9-i temesvári csata, ahol utolsó harcát vívta meg a maradék, csak rontott a helyzeten.

Szeged kényszerű feladása után, az új kormány székhelyéül Aradot jelölték ki. Dembinszky tábornok azonban seregével nem Arad, hanem a még császári kézen lévő Temesvár felé vonult vissza. Nem akart csatát vállalni a Haynau vezette császári sereggel, inkább egy elkerülő hadművelet mellett döntött. A hadtápot, a tartalékkészletekkel már el is indította Lugos felé. Bem József, az újonnan kinevezett fővezér, aki csapatai nagy részét már elveszítette a sorozatos, kemény erdélyi harcokban, ekkor érkezett meg a helyszínre. A jó Bem apónak ezúttal nagyobb volt a vitézsége, mint a körültekintése… Ő vállalta a csatát. A csatát, amelynek döntő szakaszában – puskapor és golyó hiányában, hiszen a tartalék már útban volt Lugos felé – elhallgattak a magyar ágyúk. Azok a magyar ágyúk, amelyek már annyiszor szórták szét a császári seregeket…!

Saját ágyútüzük fedezetében előretörtek a császáriak, a roham okozta kavarodás akkora volt, hogy még Bem lova is felbukott, a fővezér a vállát törte. Az utóbbi idők folyamatos visszavonulásaitól tartását, hitét veszített sereg, lőszer nélkül, vezérét elvesztését látva megfutott. A csata elveszett.

A Lugosra visszavonultakból csak Kmety és Vécsey gróf hadtestei őrizték meg a harckészségüket. Ez pedig kevés volt, nagyon kevés…

Görgey augusztus 11-én tanácskozást tartott a tisztjeivel. Szavazásra tette fel a kérdést, az orosz előtti fegyverletételről. Mindössze ketten szavaztak ellene, de ők is csak azért, mert inkább az osztrákok előtti fegyverletételhez ragaszkodtak.

A fősereg augusztus 13-i feltétel nélküli fegyverletételét követően a példát sorra követték a többiek is. Augusztus 18-án Dévánál a szétszóródott dél-erdélyi sereg tisztjei adják meg magukat Lüders tábornoknak, másnap Dessewfy Arisztid tábornok és Lázár Vilmos ezredes kapitulál. És aztán sorra mind, a többiek. Akik nem tudhatták, hogy a bresciai hiéna, Haynau már feni a fogait a bosszúra…

Kép: Világosi fegyverletétel (ismeretlen magyar festő, 19. század közepe)

Forrás: Wikipédia