Kedves gyerekek! Remélem, nem vagytok még ágyban, így elolvashatjátok a mesét. Szól ez a mese az Óperenciás tengeren is túli királyról, a német IV. Lajosról, aki feltette magánban, hogy megszabadul a magyaroktól.

Hogy kiirtani, avagy csak kiűzni akarta őket Bajorország területéről, az döntsék el nálam tudósabb emberek. A következő szép hosszú – latin tudorok előnyben! – latin szövegben pont erről írt Johannes Aventinus, a 16. században:

„Litavicus, rex Germaniae atque Boiorum, ex omni Boiaria peracto delectu Anassoburgium, novam Boiorum coloniam, se confert. adsunt episcopi, monachorum antistites, proceres Boiorum, quinto decimo calendas Iulii, anno christianae salutis noningentesimo super septimum. ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.” (Sämmtliche Werke, Zweiter Band, Erste Hälfte, Annales ducum Boiariae, Buch I-III, 657 oldal.)

A vidám történet 907-ben esett meg. Csak emlékeztetőül: a tankönyvekben leírtak szerint 896-ban történt a honfoglalás, ez pedig az úgynevezett „kalandozások” kora. Tanulhattunk róla az iskolában, mindenféle érdekeset. Lehet, rosszul emlékszem, de mintha csupa olyasmiről beszélt volna a tanító néni, hogy a vad, barbár magyarok betörtek Európába, raboltak, pusztítottak. Röviden összefoglalva: mindenféle köztörvényes és háborús bűncselekményt követtek el. Ahogy akkoriban ez haladó hagyomány volt Európa szerte. Miként a kedves és jó IV., avagy Gyermek Lajos is tette, akinek bántotta a csőrét, hogy apja, Arnulf keleti frank király halála után a magyarok az itáliai Berengár király szövetségesei lettek.

Nosza, gondolt egy merészet, és tárgyalni hívta apja hajdani szövetségeseit: ugyan már, egyezzenek meg valahogy, mert az aktuális helyzet számára így nem a legnyerőbb. Magyar részről Kurszán ment el tárgyalásokra. Hogy ott pontosan mi történt, arról nem szól a fáma, de – úgy vélem – nem jöhetett létre valami komoly megállapodás, mert IV. Lajos kulturált és európai módon legyilkoltatta az egész diplomácia küldöttséget, Kurszánon kezdve a sort.

A „tárgyalások” sikertelenségének eredményeképp a király hadai megindultak, hogy rendet csináljanak a keleti végeken, végre megszabaduljanak az új - felettébb alkalmatlan helyen és időben felbukkant – hatalomtól. A történelem tanulmányozása során, számos példa adódik, hogy a felmerült problémák megoldására a legjobb módszer a háború, olykor teljes népek, nemzetek kiirtása. IV. Lajos sem tett mást, mint ragaszkodott korának európai szokásaihoz.

A keleti frank hadak - Liutpold bajor őrgróf vezetésével – valamikor 907. július 4. és 7. között a mai Pozsony – a korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc – környékén csaptak össze a magyar erőkkel. Az időpont jelen esetben nem olyan fontos, helyszín viszont igen. Abból ugyanis kikövetkeztethető: nem mi – azaz, az őseink – mentek oda, hanem ők jöttek ide.

A csata pontos leírását mellőzném, egyrészt mert nem vagyok hadtörténész, másrészt autentikus leírások sem maradtak fenn róla, ahonnan puskázhatnék. A lényeg az, hogy a támadó keleti frankok megsemmisítő vereséget szenvedtek, számos magas rangú úr, gróf és püspök veszett oda, a korabeli évkönyvek szerint. A fényes győzelem valószínűsíthetően a magyarok Európában akkoriban még kevéssé ismert, nomád harcmodorának és nem utolsósorban roppant hatékony fegyverüknek, a reflexíjnak köszönhető.

Az olvasó elégedetten hátra dőlhet és jólesőn csettinthet: Igen! Kemény gyerekek voltak az őseink! Jól megadták nekik!

Vagy mégsem akkora a happy end?

Nem, azt hiszem nem. Mert egy kérdés mindenképp nyitott marad: Miért nem tanultunk erről - a nyugati források szerint is jelentős – csatáról a suliban? Igaz - sajnos -, már jó régen jártam iskolába… Az akkori tantervekre alapozott számításaim szerint - az én korosztályomnak - úgy a hetvenes évek elején kellett volna hallania róla. De nem tanultuk. Hogy miért? Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, abban vannak nálam sokkal profibbak.

De óhatatlanul a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, Glatz Ferenc 1996.-ban kiadott, „A magyarok krónikája” című könyve jut eszembe: „A magyar embernek évszá­zadnyi időbe tellett, amíg a lovag­lástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtar­tást, és leszokott ar­ról, hogy gyö­nyörűségét lelje az asszonyok és a gyermekek lemé­szárlásá­ban.”

„Kedves” és „szép” leírása ez a hajdani magyarságnak. Az őseinknek.

A hetvenes évek eleje és 1996 cirka negyed évszázad telt el. Ezt csak - a hozzám hasonlón – számolni lusták kedvéért szögezem le. Negyed évszád jó nagy idő, ennyit szoktak egy emberöltőként emlegetni. De mintha azóta se sokat változott volna az egykori szemléletmód, amit sulykolni kell, ha a fene fenét is eszik.

Kép: szobor Vecsésen, a vasútállomás közelében (foto.notesz.com - részlet)

Forrás: Wikipédia; Tenyleg.com;