Talán akkor hangzott el nyilvánosan először: „Feljött az oláhok csillaga, menjenek a magyarok Scythiába, mivel ők régibb lakosai a hazának!” Az 1784-es erdélyi román parasztfelkelés alkalmával.

Az egyik jobbágyfelkelés olyan, mint a másik – mondhatná valamely cinikus egyed és többé-kevésbé még igaza is lenne. Az ábra a történelem kezdeteitől ugyanaz: széles néptömegeknek pocsék az élete, fellázadnak tehát. Aztán vagy nyernek, vagy elbuknak. Az 1784. november 1-én kirobbant erdélyi parasztfelkelés mégis más. Ez erős etnikai, vallási színezettel rendelkezett.

A hunyó ezúttal is – mint már annyiszor - a bécsi, császári udvar volt. II. József 1784. január 31-én rendeletet adott ki -  ez valami mánia lehetett nála, olyan tempóban ontotta a rendeleteket, nem hogy végrehajtani, de végigolvasni sem maradt idejük a derék alattvalóknak -, miszerint növelni kell az erdélyi határőrök létszámát. Nosza, annak rendje és módja szerint meg is indult az összeírás. Jelentkező volt bőven, főleg román nemzetiségű jobbágyok, akik ettől remélték – egyébként felettébb kilátástalan és pocsék  – helyzetük jobbrafordulását.

A helyi közigazgatás vezetői viszont úgy érezték, ezzel a rendelettel megkerülték őket, és különben is: az a hülye kalapos király szakmányban gyártja a rendeleteket.

„II. József, hogy az erdélyi oláh jobbágyokon segítsen, már 1781 dec. 5. elkészítette az uj urbéri munkálatot, 1783 jun. 4. eltörölte jobbágynevöket és biztosította személyes szabadságukat s 1784 ápr. 13. orvoslatot igért azoknak az oláh jobbágyoknak, kiknek nevében Hóra és néhány társa 1780. és 1783. ismételve járt Bécsben, hogy a zalatnai kincstári uradalom ellen való sérelmeket előterjessze.” (Pallas Nagylexikon)

Ki a bánatot érdekel egy újabb, bécsi papírfecni? - legyintettek rá, és ezzel óriásit hibáztak. De ez hamarosan nyilvánvalóvá is vált.

Erdély azon része - Erdélyi-szigethegység és a Zarándi-hegység -, ahol a felkelés kirobbant, az ország legelmaradottabb, legcivilizálatlanabb részei közé tartozott. A világ alig változott itt valamit a török hódoltság óta. Hacsak nem, hogy elszaporodtak a rablóbandák. A helyi zsiványokra a nép, mint szabadsághősökre tekintett – ez mintha ismerős lenne valahonnan. Pedig a leosztás ott is ugyanaz volt, ha valakinek elege lett a nyomorból, a kilátástalanságból, a rablói pálya egész csábítónak tűnt…

Mindezt megfejelte még a román ortodox egyház pópáinak gyűlölködése. Ők nem voltak részrehajlók, egyformán utálták a katolikusokat és a protestánsokat. És lelkesen terjesztették a nép körében a dákoromán elméletet, aminek ugyan semmi alapja, de jól hangzik.

Igen, már akkor is létezett az elmélet, nem huszadik században ötlötték ki. A későbbi, szocialista Románia bölcs vezetője ezt is – mint annyi mást – csak orozta másoktól.

A nyomorgó jobbágyoknak persze tetszett a gondolat, hogy ők e föld valódi urai, nem kellett különösebben tüzelni őket, mikor Horia – ő egyébként, fiával együtt már körözés alatt állt, a zalatnai uradalomban megesett ügye miatt -, elkezdte híresztelni, hogy a császár őt jelölte ki a románok vezetőjéül. „Kollégája”, Criseanu  - foglalkozására nézve: kiszolgált közkatona – vezetése alatt, az október 31-én megtartott, mesztákoni népgyűlésen  az oláhok elhatározták, hogy másnap Gyulafehérvárra indulnak, és a „császár katonái” lesznek.

Az nem volt túl jó ötlet Gál és Naláczy zalándi szolgabíró uraktól, hogy Kuretyen elfogatták Criseanut, mert a feldühödött tömeg agyonverte őket. 1784. november elsejét írták akkor és elkezdődött a lázadás. Fő célpontjai a magyar urak, falvak és városok voltak, de az erdélyi szászokat sem kímélték. (Csak zárójelben: őket vajon hová akarták visszaküldeni? Rendben, a magyarokat Szkítiába, de a szászokat…?)

„Lehetetlen leírni, mily véghetetlen kegyetlenségeket visznek véghez, körüljárnak, mint az ordító oroszlánok, mondhatatlan gyilkos tettekkel dühöngenek a nemesek ellen; nem kímélik a magzatot sem az anya méhében, elégetik a nemesi lakokat és falvakat, és Zaránd megyében már fel is gyújtották Brádot, Kristyórt és Ribicét, úgy hogy e helyekről alig menekült meg három. Minthogy Zarándban nem találtak már nemesi lakot, azonnal átjöttek Hunyadba, ahol rögvest felégették Baranyicskát, Marosnémetit, Solymost és Dédácsot. Félek, ha ennek gyorsan nem vetik végét, ha nem is az egész országot, de nagyobb részét fölemésztik.” (Hegyes András - Marczali Henrik: Erdély története)

A lázadás gyors terjedésének oka főként a katona parancsnokság felelőtlensége és teszetoszasága volt. Lelkesen tartották magukat ahhoz az állásponthoz, hogy „amíg a haditanácstól nem jő parancs, kirukkolnak, de nem lőnek”.  Ez a „nézem, mit művelnek, de nem teszek semmit” hozzáállás mindenkiben – katonában, magyarban, románban – csak azt a hitet erősítette meg, hogy minden, ami történik, a gyilkolás, rablás, fosztogatás, a császár jóváhagyásával történik.

A derék kettes számú Jóska, a távoli Bécsben először el sem akarta hinni az erdélyi híreket. Odáig is elment, hogy a dévai várban ostromlott magyarokat hibáztatta önvédelmükért, rajtuk akarta számon kérni, hogy sikertelen ostrom után kivégeztek 44 támadót. A bécsi udvar felelőtlensége persze csak olaj volt a tűzre, a románok hirdetni kezdték, hogy Horea fejedelem Dácia királya…

Ez talán már II. József fülét is csípte…

Mikor végre tudomást szerzett a valós helyzetről, katonaságot vezényelt ki a fosztogatók ellen. Ahogy valódi fegyveres erővel találta magát szembe, a felbőszült, lincselő, prédáló tömeg gyorsan szétoszlott. Sokan azonban követték Horeát és Closcát az erdélyi havasokban. Hogy mi volt a céljuk, a lázadás későbbi újrakezdése, vagy egy nagyobb rablóbanda alapítása, tán sose derül ki. Az oláhok ugyanis voltak olyan szívesek és maguk fogták el a két fővezért, havasi rejtekhelyükön és adták át Kray Pál alezredesnek.

A másutt elfogott Criseanu még a börtönben öngyilkos lett, nem érte meg, hogy Horeával és Closcával együtt 1785. február 28-án kerékbe törjék.

Hármójuk halálán túl a lázadás szomorú mérlege: hozzávetőleg 4000 erdélyi lakost – döntő részben magyarokat – mészároltak le. Felgyújtottak, felprédáltak 133 települést. Mindeközben 1500 lázadó is meghalt.

Forrás: Wikipédia

Kép: (balról jobbra) Closca, Horea és Criseanu.