Volt idő, mikor a nyitrai püspök – akinek ez nem is tartozik a munkaköri leírásába – szinte „futószalagon” koronázott meg magyar királyokat. Őrült kor volt az, veszélyes és forgandó világ, a magyar nemzet tán leghosszabb ideig tartó polgárháborújával.

Mintha nem lett volna elég Mohács…

Az 1526. augusztus 29-i mohácsi csata magyar mérlege: „meghalt egy király, 28 báró, 7 főpap, a megyés ispánok többsége. Ezzel az államvezetés legfelső és középszintje gyakorlatilag kihalt, hiszen például a királyi tanácsot (vagyis a kormányt) a bárók és főpapok alkották. Ez pedig azonnali államvezetési és közigazgatási válságot okozott.” (Wikipédia)

A számunkra katasztrofális végkimenetelű csata után a szultán még egész éjszaka hadrendben, fegyverben tartotta seregét. Egyszerűen nem hitte el, hogy ennyi volt Magyarország főereje, úgy vélte csak az előhaddal sikerült végeznie az ütközetben.

A magyar udvar – azaz a maradéka – augusztus 30-án Pozsonyba menekül, védtelenül és szinte őrizetlenül hagyva az ország fővárosát, Buda várát.

A győztes törökök szeptember 12-én kardcsapás nélkül vonulnak be Budára, erről így ír az egykori török krónikás, Ferdi effendi:

„... a Budun várában lakó hitetlenek nem bízván várukban és a szent harczczal foglalkozó hadsereg támadásának ellentállni nem levén erejök : kényszerűségből megszöktek, a várat üresen hagyták s legnagyobb részük csak életéért remegve javaival és ingóságaival sem törődött, úgy hogy a feslett erkölcsű hitetlenekből a szegényeken és zsidókon kívül senki sem maradt benne. Mikor a napként ragyogó zászlók e város környékére vetették fényüket, az említett zsidók, halotti leplet akasztva nyakukba, elébe jöttek a győzelmes hadseregnek s a föld porához dörzsölve arczukat, kegyelemért esedeztek. Alázatos kérelmük a meghallgattatás helyére jutván, személyük és vagyonuk számára kegyelmet nyertek s az említett zsidók, a kik 2000 családnál nagyobb számmal voltak, az iszlám országába küldettek hajókon, A gonosztevő király fegyver és kincstárában talált fegyverek, összes hadiszerek és kincsek mind lefoglaltatván szóigyorsaságú hajókon Belgirád várába küldettek.”

Az már csak a „hab volt a tortán”, hogy I. Szulejmán portyázói kifosztották és felperzselték a környéket, Pest városát is kirabolták, lakosságát szinte teljesen kiirtották. A Pusztamarót melletti szeptember 13. és 15. közötti harcok során az összegyűlt, mintegy 25 000 főt számláló jobbágysereg szekérvárát felégették, és csata gyorsan egyszerű mészárlásba fordult. A jól felfegyverzett és kiképzett török csapatoknak nem állhattak ellen a felkelő parasztok. Marót eleste után a törökök felszámolták a többi parasztfelkelő táborait is.

Mindeközben Szapolyai János az utolsó ütőképes magyar sereggel tétlenül várakozott Szeged térségében. Magyarországot csak a közeledő tél mentette meg. A szultán október 13-án megfordította hadait és „békében” – ütközet vagy akár csak portyázók zaklatása nélkül - visszatért Törökországba.

Lehetett újrakezdeni… Akárcsak a tatárjárás után, mert az addigi magyar történelemben csak az volt az 1526. évben megesettekhez fogható.

A Székesfehérváron összegyűlt országgyűlés – a soha törvénybe nem iktatott rákosi végzés értelmében - magyar nemest választott királlyá, bár Habsburg Ferdinánd követei is jelen voltak a gyűlésen és jelezték is a Habsburg igényt a magyar trónra. De kevés támogatójuk akadt, míg Szapolyai hatezer fegyveres kíséretében érkezett, akik kellő nyomatékot adtak jelenlétének és mondhatni: remekeltek a kortesek szerepében. De nem kell ebben semmi kivetnivalót találni, akkoriban így mentek a dolgok, Hunyadi Mátyás királlyá választásának is remek hátteret nyújtott nagybátyja, Szilágyi Mihály többezer lovasa…

1526. november 11-én a Szent Koronával királlyá koronázta Szapolyai János erdélyi vajdát Podmaniczky István nyitrai püspök.

A jó püspöknek ez nem tartozott a hivatalos feladatkörei közé, de mivel az esztergomi érseki szék betöltetlen volt – Tomori Pál odaveszett a mohácsi csatában – és a veszprémi püspök pedig nem volt felszentelve, ő lévén a rangidős főpap, rá maradt a király megkoronázása.

És itt jön a csavar a történetben.

Az akkori magyar törvények értelmében országgyűlést, királyválasztó gyűlést csak az ország hivatalban lévő nádora hívhatott össze, Báthory István azonban nem tett ilyet. Ő csak Mohácson remekelt, a csatavesztés részben az ő intézkedéseinek volt köszönhető, maga is csak nehézségek árán menekedett meg.

Ferdinándnak kellő hivatkozási alap állt rendelkezésére, hogy a királyválasztást érvénytelennek tekintse és időközben folyamatosan bővült támogatói köre. Ráadásul – mai kifejezéssel élve – propaganda-hadjáratot is indított Szapolyai ellen, hogy az szándékosan nem érkezett meg időben a mohácsi csatába, mert lepaktált az oszmán birodalommal, Szulejmán vazallusa lett. Hogy ez mennyire volt igaz abban az időben? A későbbiekben mindenesetre Szapolyai valóban szövetkezett a törökkel, Ferdinánd ellen.

Ferdinándot ugyan szintén nem a magyar jognak megfelelően választották meg magyar királynak – Pozsonyban mindössze 13 magyar főúr döntött így -, de ez is elegendő volt, hogy a derék nyitrai püspöknek ismét dolga akadjon…

1527. november 3-án Habsburg Ferdinándot – I. Ferdinánd néven – Magyarország királyává koronázta a Szent Koronával Podmaniczky István, a nyitrai püspök. Ekkorra már egész szép gyakorlatot szerezhetett…

És előállt az a vidám helyzet, hogy az ország három részre szakadt, de mindjárt két királya is volt. Egyfelől Szapolyai, aki Erdélyt és az ország keleti részeit, másfelől Ferdinánd, aki a nyugati részeket birtokolta, nem is nagyon titkolva, hogy neki a magyar területek csak amolyan „ütközőzónának” kellenek a Habsburg és az oszmán birodalom között. Az ország középső része, a „budai vilájet” pedig a nevető harmadik, Szulejmán kezében maradt. Kezdetét vette az a százötven évesnél is hosszabb időszak, mikor „vendégül” láttuk a törököt. És kezdetét vette a polgárháború a két király között...

Forrás: Rubicon.hu; Mult-kor.hu; Wikipédia;

Kép: Orlai Petrich Soma - Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (1860 körül)