Sajnos utolsó – erdélyi -, előadókörútja során, 1998. június 17.-én Nagyváradon hunyt el László Gyula. Történész, régész, antropológus, művész. Még felsorolni is elég, hogy miben jeleskedett. De – úgy hiszem -, rá mindig munkássága tán leglényegesebb eredménye, a kettős – vagy többes – honfoglalás elmélete miatt fogunk emlékezni.

Mi is ez az elmélet? A közhiedelemmel ellentétben nem cáfolja, ellenkezőleg, megerősíti a 896-os Árpád vezette honfoglalás tényét, annyival kiegészítve, hogy a honfoglaló magyarok a Kárpát-medencébe érkezésükkor már itt élő testvérnépet, népeket találtak, találhattak, akik egy - vagy több – korábbi hullámban érkeztek.

Még jól emlékszem, mekkora vihart kavart könyve 1978-as megjelenésekor. Nem véletlenül. Nekünk még úgy tanították az általános iskolában, hogy a finn-ugor gyökerű magyar törzsek, vert seregként, menekülve érkeztek az akkor alig lakott Pannóniába, az őket népvándorlásra kényszerítő, erősebb pusztai népek – például a besenyők – nyomására. Aztán különféle csalásokkal meg trükkökkel szereztük meg ezt a földet – benne volt az olvasókönyvünkben, hogyan vette meg Árpád egy lóért, meg a díszes szerszámjáért. (Az már csak egy szerény megjegyzés: ha tényleg így történt volna, igen nagy ló lehetett, aki eladta neki. De ez megint valahogy elsikkadt…)

Az már szemtelen nebulóként is szöget ütött a fejembe, hogy ha annyira elkenték a szánkat és az életünkért kellett pucolnunk, akkor, hogy lehet az, hogy ide nem követtek az üldözők? Hogyan lehetséges, hogy a hont elfoglaló magyar seregek nem, hogy védekezésre nem rendezkedtek be – ami felettébb ésszerű cselekedet lett volna, ha nyomunkban a gaz ellen -, hanem kalandozni indultak, azaz hadjáratokat, mi több hódító hadjáratokat vezettek? Hogyan lehetséges, hogy a „vert” magyar seregekkel kívántak szövetkezni nyugati uralkodók?

Mikor felvetettem e kérdést a történelmet okító tanító néninek, az a megnyugtató választ kaptam, hogy ezt én még nem érthetem. Mondjuk, teljesen igaza volt. Tényleg nem értettem…

Mert vegyük csak néhány – az oly sokra tartott nyugati források által is dokumentált - magyar  fegyvertényt:

„- 899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza”.

- 902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett"[38] – „usque ad solum - a föld színéig”. (Az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.”[39])

- 907. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságnak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát.

- 908. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában.

- 910 júniusában a Keleti Frank Királyság főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is.” (Wikipédia)

Azaz, a 896-ban „vert seregként menekülő honfoglalók” szűk tizenöt esztendőn belül több jelentős katonai győzelmet aratnak. Ha valaki kicsit is logikusan gondolkodik, törvényszerűen szöget kell üssön a fejébe: hogy anlehetett erre képes egy olyan társaság, mely a saját földjeit sem tudta megvédeni a támadóktól, ezért többé-kevésbé szétverten vándorlásra kényszerült?

Pedig akkoriban nem is ismertem ennyire konkrétan az eseményeket. A fenti „lényegtelen „tényekről” mi nem tanultunk… Meglehetősen elnagyolva, szó volt a suliban a „magyar kalandozások koráról” – gondosan kihangsúlyozva, hogy ezek mind rablóhadjáratok voltak –, melyet aztán lezárt az Augsburg melletti Lech-mezőn, 955. augusztus 10-én lezajlott csata, ahol alaposan elkenték a szánkat.

Sok oka lehet annak, hogy miért úgy és azt tanították, amit tanítottak. Visszatekintve nagyon könnyű okosnak lenni és legalább ilyen egyszerű összeesküvéselméleteket gyártani. De az biztos, ha ismerjük ezt a részét történelmünknek, elég nagy marhaságnak tűnik a „menekülő” nemzet elmélete.

Aztán, nem sokkal később, kezembe került László Gyula műve A „kettős honfoglalás”. Mint történelem után érdeklődő ifjonc, egy, a tévében látott beszélgetés után kaptam kedvet az elolvasásához. És a vékony könyvecske akkor és ott, egy csoda volt.

Mint már említettem, igencsak kamasz voltam, még középiskolás, egy olyan rendszerben - amire lehet nosztalgiával emlékezni, hiszen akkor voltunk fiatalok, szépek meg erősek – ami nem igazán szerette az ilyen „elhajló”, „nemzetieskedő” gondolatokat, elméleteket. A marxista-leninista ideológiával átitatott történelemtudomány minden lényeges tényt felkutatott, rendszerbe szervezett és megmagyarázott. Legfeljebb apró részletkérdések szorulnak még tisztázásra - állították. A hivatalos kánontól eltérni legalábbis hiba, ha nem bűn. És főként: semmi szükség nemzeti kérdések feszegetésére egy olyan országban, ahol köztudottan bűnös nép él, hiszen apáik, nagyapáik „Hitler utolsó csatlósai” voltak.

És ebben a hangulatban elolvasni azt, hogy talán… lehet… nem egészen úgy történt minden, ahogy magyarázzák a suliban. Hogy valami hibádzik a honfoglalás körül… És ha azzal problémák vannak, miért ne lehetnének más részletei is a tanult történelemnek, kétségesek?

Úgy vélem, minden diktatúra számára ez a legveszélyesebb dolog. Ha az emberek gondolkozni kezdenek. Mert még jutnak valamire… Nem biztos, hogy arra, amire a hatalom akarja.

És ez az, amiért – személy szerint – a leghálásabb vagyok László Gyulának. Mert lehet, hogy a jövőben kiigazítják, vagy éppen megcáfolják a kettős, avagy többes honfoglalás elméletét, hiszen még ma is vita tárgya. De az örökséget, hogy lehet másképp is vélni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, ahogy állítják, ahogy kőbe vésték, hogy lehet szabadon is gondolkodni, ezt már senki sem veheti el tőlem. Tőlünk.

A bejegyzéshez tartozó kép László Gyula műve, az 50 rajz a honfoglalókról című munkájából származik.