„manapságtúl fogvást József nem királyunk” - zárult Bercsényi Miklós II. Rákóczi Ferencet támogató beszéde 1707-ben, az ónodi országgyűlésen, ahol a kurucok kimondták a Habsburg-ház trónfosztását.

Az országgyűlést Rozsnyón, 1707. január 22-én kelt meghívójával „nemes Borsod vármegyében levő Ónod nevű mezőváros tájékára”, május elsejére hívta össze a Nagyságos vezérlő fejedelem.

És nem indult valami jól…

A május 31-én megnyitott országgyűlés, „régi, jó magyar szokás” szerint, a rendek sérelmi sirámaival vette kezdetét. Az elértéktelenedő Rákóczi-féle rézpénzről, a libertásról, a háborús terhekről, az országot sújtó adókról szóló vita június hatodikán odáig fajult, hogy Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor és Rákóczi testőrei – minden külön értesítés helyett – felháborodásukban lekaszabolták Turóc vármegye elégedetlenkedő követeit. Rakovszky Menyhért táblabíró a helyszínen meghalt. Okolicsányi Kristóf alispán sem sokáig örülhetett, hogy egy sebesüléssel megúszta, mert 9-én kivégezték. A megye többi jelen lévő képviselőjét bebörtönözték. Az biztos, nem ez lehetett a kuruc szabadságharc egyik legdicsőbb pillanata, ráadásul rátett még egy lapáttal az amúgy is meglévő ellentétekre.

Ilyen előzmények után nem sok ember fejében fordulhatott a gondolat, hogy mindenféle kifogásokat emeljen Turóc vármegye jelképeinek (zászló, pecsét) eltörlése ellen. A kuruc vezetés pedig nem volt rest, kihasználva a helyzetet, keresztülvitte akaratát és megszavaztatta a június 13-án, Rákóczi által személyesen előterjesztett, a Habsurg-ház trónfosztásáról szóló törvényt:

„És ekképpen régi dicső szabadságunknak s legfelső törvényes jussunknak erejével és authoritásával, mely mind isteni, mind emberi törvények szerint reánk szállott és származott – senki arra bennünket nem kényszerítvén, sem abban ellent nem tartván, hanem teljes jókedvünkből és szabadakaratunkból hazánkban interregnumot lenni vallunk, tudniillik országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük.”

Nagy pillanata volt ez a magyar történelemnek, a szabadság és függetlenség kinyilvánítása...

Erre azért is volt szükség, hogy ország, világ előtt kihirdessék: Magyarország független állam, nem egy idegen birodalom része. Rákóczi ugyanis szerette volna az akkor zajló spanyol örökösödési háború egyik hadszínterévé tenni az országot. Ebben a háborúban az osztrákoknak olyan ellenfele akadt, mint XIV. Lajos, a francia Napkirály. Lajos – úgy tűnt – hajlandó lenne szövetséget kötni a magyarokkal, de nem vette volna valami jól ki magát, ha egy másik király „lázadó” alattvalóival áll össze. Másik ok is akadt a trónfosztás kimondására: már 1706-ban kiderült, az osztrákokkal nemigen lehet elfogadható feltételekkel békét kötni.

A trónfosztással megszűnt a franciákkal kötendő szövetség legfőbb akadálya, de a megállapodás mégsem jött létre. XIV. Lajos a várakozásoktól, reményektől eltérőn, visszakozott, továbbra sem vette komolyan Rákóczit - csak, mint afféle „lázadót” -, akit csak addig érdemes támogatni – persze módjával! -, amíg az ő magas céljait segíti.

Egyszerűbben szólva: alaposan csőbe húztak, már megint…

A békekötés esélyei – a trónfosztás kimondásával – gyakorlatilag a nullára csökkentek, ráadásul a kuruc táborban meglévő ellentétek – a turóci követek halála miatt – csak tovább éleződtek. A tervezett sziléziai hadjárathoz - mellyel Rákóczi a poroszok támogatását akarta megnyerni -, a kuruc generálisoknak nemigazán fűlött a foga.

Rákóczi maga nem akart király lenni, inkább olyan embert szeretett volna a magyar trónra, aki elegendő támogatást tud hozni a kuruc szabadságharc diadalmas befejezéséhez, de jelöltjei, Miksa Emánuel bajor választófejedelem és Frigyes Vilmos porosz trónörökös szép sorban egymás után megköszönték a lehetőséget és kitértek előle.

Ismét magunkra maradtunk…

Kép: Than Mór - Az ónodi országgyűlés

Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Ma.hu; Magyarhaza.mindenkilapja.hu; Révai Nagy Lexikona