1898. szeptember 10-én kis csoport indul a Genfi-tó parti sétányán a Beau Rivage Szállóból a hajóállomás felé. Köztük Erzsébet – Sissi – Magyarország királynője. A szálló előtt egy férfi várakozik. Ahogy a csoportot vezető két hölgy elsétál előtte, ő ugrik. Bepillant a napernyő alá, hidegvérűen ellenőrzi melyik is a kiszemelt célpont, majd előrántja a kabátujjába rejtett, hegyesre köszörült reszelőt és szúr.

A megtámadott hölgy Wittelsbach Erzsébet – közismert nevén Sissi, Ferenc József felesége, Magyarország királynéja – a földre esik. A járókelők felsegítik, láthatóan nem történt komolyabb baja. Más járókelők – úgy látszik akkor még nem volt szokásban, hogy ilyen események láttán a járókelők elfordítsák a fejüket és tovasiessenek – a támadó nyomába erednek és rövid üldözés után elfogják, rendőrkézre adják.

A királyné, ha kissé bizonytalan léptekkel is, de folytatja útját a hajóállomásra. Még elérik az induló hajót. A fedélzeten tör rá a rosszullét. Meglazítják fűzőjét – a női divat elengedhetetlen kelléke e korban és a királyné híres szépség, mindig csinosan öltözik – és ekkor szembesülnek a szomorú ténnyel: a feltételezésektől eltérőn, a támadó nem egy vakmerő tolvaj volt, aki a királyné órájára pályázott, hanem gyilkos merénylő. A szívtájékot ért szúrás – melyet a megtámadott szinte nem is érzett a szoros fűző miatt – csúnyának tűnik. Sztáray Irma – a királyné kísérője – kérésére a kapitány megfordítja a hajót és visszatér a kikötőbe.

Erzsébetet hordágyon szállítják vissza a szállodai lakosztályába. Sebtében orvost hívnak, a gyorsan érkező doktorok azonban már csak a halál beálltát tudják megállapítani…

Magyarország királynéja halott.

Mikszáth Kálmán így írt róla az Országos Hírlap első oldalán megjelent cikkében:

"Valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony őrködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szívéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel. A másik szőke asszony az isten anyja, akinek az alakja a pénzeinkre van verve, csak édestestvére ennek a mi érzéseinkben. Egyforma rangban él a kettő a hármas halom és kettős kereszt országában."

Mert a Budán, 1867. június 8-án királynévá koronázott Erzsébet hihetetlenül népszerű volt Magyarországon. Olyan szeretet áradt felé, amilyennel ő fordult a magyarok felé. Lelkesen tanulta nehéz nyelvüket, még akkor is, ha környezete ezért megmosolyogta. Talán az vonzotta e mindig rebellis elnyomott nemzethez, hogy ő is elnyomottnak érezhette magát a császári udvarban, ahol pedig elsőnek kellett volna lennie. Nehezen viselte az ultrakonzervatív Habsburgok a spanyol etiketthez igazodó udvari életét, anyósa Zsófia főhercegnő örök elégedetlenkedését, aki a legkevésbé sem fogadta szívesen a tizenhat esztendős leányt, mikor az megjelent Bécsben. Ferenc József házasságát rangon alulinak tartotta. Hogy jön egy bajor hercegnőcske az osztrák császárhoz!

Férjével való kapcsolata sem volt olyan ideális, mint Ernst Marischka romantikus, alpesi technicolor filmjében megcsodálhatták a romantikus lelkületű hölgyek. Mi több, a gyakori súrlódások és házastársi problémák okán sűrűn félrelépegető császártól állítólag még nemi betegséget is kapott. Később – úgy hírlik – nem kis szerepe volt abban, hogy Ferenc József összejött Schratt Katalinnal, az ismert színésznővel, aki aztán a császár szeretője maradt haláláig.

Az viszont igaz, hogy sokat tett az 1867-es kiegyezésért. Női eszköztárával finoman presszionálta Ferenc Józsefet a magyarok felé való közeledésre, mert attól a császár eleinte annak ellenére is ódzkodott, hogy a háborús vereségek, az olasz területek elszakadása után a magyarok nélkül nehezen lett volna fenntartható a birodalmi status quo.

Gyermekeiben bár örömét lelte, de sokat kellett harcolnia értük, különösen elsőszülöttjéért, Rudolfért, akire – úgymond – rátette kezét a császárcsináló gépezet, alig engedvén beleszólást az anyának a nevelésébe. Rudolf tragikus halála – máig a rejtélyes esetek között emlegetik a mayerlingi kastélyban történteket -, Vetsera Máriával közösen elkövetett, 1889-es öngyilkossága is rendkívül megviselte.

Fia halála után még az amúgy sem sűrű reprezentatív szerepléseitől is visszavonult. Csaknem mindig fekete gyászruhát viselt, gyakorta mutatta a depresszió jeleit. Betegségeit kúrálva alig tartózkodott Bécsbe, sűrű utazásai pedig, lánya, Mária Valéria házassága után szinte állandósultak.

Genfi utazásáról kísérete igyekezett lebeszélni, nem tartották biztonságosnak a várost. És az események ismeretében el kell ismernünk: igazuk volt.

És a gyilkos?

Luigi Lucheni, a nyomorúságos körülmények között felnőtt olasz anarchista, akinek felnőtt életébe sem ment soha valami fényesen a sora gyűlölte az arisztokráciát. A Milánóban lever munkásfelkelés után pedig egyenese bosszút esküdött. Arra nem volt pénze, hogy Olaszországba utazzon, és ott kövessen el merényletet, úgy döntött Svájcban „vág vissza”. Először az orleansi herceget akarta megölni, de mivel a herceg a várttól eltérően nem érkezett meg Genfbe, viszont egy újság - amely azóta is ismeretlen úton hozzájutott az információhoz -, írt az inkognitóban utazó királyné látogatásáról, mellette döntött. Az áldozat kiválasztásánál az is szerepet játszott, hogy Erzsébetről köztudott volt, milyen kevés testőrrel utazik…

Lucheni – a maga módján – alaposan felkészült a merényletre. Egy anatómia atlaszban utánanézett, hogy hol található az ember szíve, reszelőt vásárolt és saját kezűleg köszörülte hegyesre.

Tettéért életfogytiglani elzárásra ítélték, soha nem is került többé szabadlábra, tíz év raboskodás után felakasztotta magát a börtönben.

Forrás: Wikipédia; Mult-kor.hu; Rubicon.hu;

Kép: Erzsébet királyné magyar koronázási öltözékében (Emil Rabending felvétele, 1867)